Mielőtt befeküdt volna a kórházba, akkor beszéltem utoljára Barácius Zolival. Telefonon hívott. Gyakran hallottuk így egymást. Kérdezte, hogy vagyok, hogy viselem el ezeket a ránk köszönő napokat, mert ő bizony, mondta, mind nehezebben. Az utóbbi időben valahogy nem a legjobban érzi magát. S valószínűleg be kell majd feküdnie a kórházba. Pedig -- tette hozzá elgondolkozva -- megígértem Izelle Karcsinak, hogy majd segítek a Madách 60. évfordulója ünnepségének megszervezésében. Méltóképpen kell azt megünnepelni! S aztán beszélt még a terveiről, arról, hogy az új esztendőben szeretne egy-két előadást megrendezni. Címszavakat említett, színpadi szövegeket... Aztán hirtelen elhallgatott. Vigyázz magadra! -- mondta, és letette a kagylót.
Aztán már csak a halálhír döbbenete kopogtatott be hozzám, mert elment Barácius Zoltán, váratlanul itt hagyott bennünket, kilépett ebből a mi embertelen világunkból. Elment, magával vitte álmait, vágyait, és mindazt, amit még meg szeretett volna tenni!
Tudom, hogy sok minden őrzi majd emlékét. Őrzik majd a gyermek- és ifjúsági hangjátékai, színpadi művei, könyvei, amelyek színházi életünknek talán már elfelejtett szomorú korszakáról is szóltak, és az újságírónak, a Hét Nap egyik leghűségesebb munkatársának emlékezetes gyöngyszemei. S talán erről kellene most szólnom. De lelki szemeim előtt én most azt a másik Barácius Zoltánt látom, azt a művészembert, akinek volt egy másik élete is. Igen, egy másik élete. Képzeletemben látom őt, amint az autóbusz-állomás hideg, barátságtalan várótermében üldögél, várakozva, hogy majd csak indul már a busz, mert hogy várják, várják ott a Bánságban, a szórványmagyarság műkedvelő színjátszóinak két fellegvárában, Nagybecskereken és Nagykikindán (s nagyon sokszor Bajmokon is). Igen, várják immár több mint egy emberöltő óta, mert nemzedékek sorjáztak egymás után, fiatalok kapcsolódtak be a színjátszó mozgalomba, fiatalok, akik közül nagyon sokat ő vezetett fel először a világot jelentő deszkákra, ő ismertette meg velük a színpad varázslatos világát, és bizony sokak közülük őszülő hajjal, idős koruk ellenére mind a mai napig hűek maradtak a mozgalomhoz.
Igen, Barácius Zoltán tudta, hogy várják, tudta, hogy neki dolga van a mozgalomban. S jól érezte ott magát a színjátszók között. Jó néhányszor találkoztam ott vele. A megcsendesülő ember mosolya fogadott ilyenkor. Azt a belső feszültséget, amelyet nem egy esetben az iránta tanúsított meg nem értés váltott ki benne, nem érzékeltem. Pedig tudtam, hogy ,,jóakarói' (mert voltak, nem is kevesen) abban az ő másik világában is jelen voltak. Szemére vetették hogy az anyagiakért segíti annyira a mozgalmat. Ezt mondogatták, mert nem ismerték a művészembert, Barácius Zoltánt. Egyszerűen nem ismerték!
Emlékszem, hogy Nagykikindán, az Egységben örömmel mondogatták, hogy a szállodában sikerült Zoli bácsi számára egy szobát bérelniük, hogy amikor ott dolgozik az Egységben, legyen hol megpihennie. A Zoli bácsi azonban hallani sem akart róla. ,,Talán csak nem gondoljátok, hogy amikor anyagi gondjai vannak az Egységnek, akkor én majd a szállodában ,,pöffeszkedek'?!' S maradt minden a régiben. Zoli bácsi az egyesület irodájában üldögélt, dolgozgatott és így várta az esti próbát.
Barácius Zoltán nagyon jól tudta, hogy a műkedvelő színjátszók állandóan a létbizonytalansággal küszködnek, hogy tevékenységüket csak a határtalan akarás, lelkesedés tartja életben. Éppen ezért sietett a segítségükre, sőt fáradhatatlan publicistájukként a sajtóban is buzdította őket.
Goethe vallja, hogy: ,,Művésznek lenni nem szakma, hanem sors!'
A sors azonban nem volt kegyes a művészhez, Barácius Zoltánhoz. Már pályája legeleje ezt sejtette. Három magyar színház megszüntetését, három lelkes társulat széthullását élte meg Barácius Zoltán. De hite nem tört meg. Járta, egyenes gerinccel a maga útját, mert tudta, hogy amíg a világ él és az ember álmodik, addig színház is lesz. Ezt hirdette ott a színpadon, színésztársaival együtt, és ezt hirdette a színjátszó társulatokkal, és persze az író ember tollával, emberi magatartásának minden megnyilvánulásával!
Csendesen, váratlanul ment el. Emlékét tisztelettel, megbecsüléssel őrizzük.