A reggelek egyhangú ismétlődése magával rántja a munkába, iskolába igyekvőket. A kerékpár pedálja szinte már magától forog, és úgy tűnik, hogy a gépkocsi is ismeri az utat. Kicsit talán furcsa, hogy kikerülve a forgalomba (akkor, amikor már a nap ontani kezdi fényét és melegét), álmos emberekkel van teli a város. Fáradtságuk igen veszélyes, mert időzített bombaként hat(hat).
Van vezető, aki a megengedett óránkénti hatvan kilométeres sebességgel araszol. Mások sietnének, ingerültek, erőteljesen nyomják a gázpedált, jelzés nélkül előznek, ollóba futnak, majd kis szerencsével ügyesen kikerülve az életveszélyes helyzetből (ettől talán megemelkedik az adrenalinszintjük, esetleg éberebbé válnak) száguldanak tovább, aztán a villanyrendőr előtt akarva-akaratlanul megállnak. A lassabban közlekedő kényelmesen utoléri őket, egy ideig egyforma tempóban koptatják az utat, majd a ,,siető” ismét rakétatulajdonosnak érezvén magát, indít mint a szélvész. A következő villanyrendőrnél a történet természetesen megismétlődik.
A mellékutca általában kihalt. Gyalogost nemigen látni, alig érezhető a város pulzálása.
Kerékpárosok serege veszi át a hatalmat - kormányra akasztott, küllőket súroló, kenyérrel és egyébbel megtömött hosszú szatyrokkal egyensúlyozva, vagy nehéz iskolatáskával a hátukon, széles sávban foglalják el az utat - a fehér záróvonalon innen és túl.
Napi rendszerességgel, hétfőtől péntekig, legbelül egy felnőtt, és mellette jobbra meg balra billegve egyensúlyoz három-négy, sőt több gyermek. Néha elmegy mögöttük egy-egy autó - nesztelen -, észre sem veszik. Gond nélkül célba érnek. Aztán felborul a hétköznapok rutinossága: a dudát meghallva, összerezzenek, libasorba rendeződnek, majd megint felsorakoznak egymás mellett. Az autó fékez, tolatna, a társaság elhalad előtte vagy mögötte (nekik mindegy, kizárólag magukra gondolnak, arra mennek, amerre több helyet vélnek felfedezni, vagy amerre rövidebbnek találják az utat). Csikorognak a fékek. A kerékpár a gépkocsi kerekei alá kerül, aprócska (elsős, másodikos?) gazdája a földön marad. Képtelen felállni. Húzza a táskája és a nyilalló fájdalom: szemmel láthatólag eltörött a lábába.
Szirénák vijjogása hallatszik. Orvos, rohamkocsi, rendőr érkezik. Villámgyorsan intézkednek. Már a bámészkodók is előkerültek. Véleményeznek és ítélkeznek.
- Biztosan a sofőr a bűnös! Nem képes vigyázni a gyerekekre? Biztosan száguldott, mint a szélvész, de az is lehet, hogy részeg volt vagy begyógyszerezett! åk már csak ilyenek, felelőtlenek. No de a gyerekek is figyelhettek volna! Egyáltalán mit keresnek az út közepén, kerékpárral a járdán, a parkolóhelyen, a kocsi mögött? Hogy történhetett meg, hogy nem felügyelt rájuk az őket kísérő felnőtt? Mekkora meggondolatlanság! - méltatlankodnak.
Később mindenki megy a dolgára, a csend megint rátelepszik a kihalt utcára.
A következő napon pedig minden kezdődik elölről. Remélhetőleg több szerencsével és mindenki részéről nagyobb figyelemmel.