Szombat volt, és piacnap.
Az óra mutatója nehézkesen érte el a fél hatot.
Az utca csendjét csak a piaci árusok kocsijának csikorgó, csörgő hangja törte meg.
Valaki hangosan felrántotta a redőnyt, hogy egy kis fényt engedjen a lakásába.
Két fiatalember (úgy tizenöt-tizenhat év körüliek) békésen cseverészett. Senki sem figyelt rájuk. Dülöngélésük azonban ittasságról árulkodott. Az egyik a földre rogyott. Amikor felemelte a fejét, zilált haja hátrahullott. A másik előre-hátra dülöngélve igyekezett állva maradni. Tétova mozdulattal a nadrágja gombjaihoz nyúlt, lassan, nehézkesen bíbelődött velük, aztán könnyített magán. A szél kedvezett neki, ellenkező irányba fújt. Barátja nem zavartatta magát. Műanyag flakont emelt az ajkához, és ivott. Szakavatottan megtörölte, aztán átadta. A másik szomjas lehetett, felhagyott a gombokkal való harccal, nagyot kortyolt az átlátszó folyadékból. Az üres üveget a földre dobta. Belerúgott. Ehhez az egyik lábát fel kellett emelnie. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy sikeresen végrehajtsa ezt a műveletet. Aztán a kezét nyújtotta a másiknak, és felsegítette. Most már mindkettőjüket igencsak fenyegette az elesés veszélye. Nevettek. Elbúcsúztak egymástól, és ellenkező irányba indultak. Az egyikük nekiütődött a falnak, a kezét véresre súrolta, de észre sem vette. A másik a kocsiúton haladt cikcakklépésben. Ez lett a vége egy átbulizott éjszakának. De hazáig még hosszú lehetett az út! Vajon mennyi volt ebből az élmény, és mi maradt meg belőle?
A nap kezdte komolyabbra venni a formát. Mind erősebben sütött, és a szorgalmasabb háziasszonyok megrakott kosarukkal már hazafelé igyekeztek a piacról. Az egyik megállt. Letette nehéz terhét. Vastag kötött kabátkája melegnek bizonyult. Ki akart bújni belőle, ám valamit megláthatott, mert a fél karja a meglepetéstől a levegőben maradt. Egy harminc év körüli fiatalember látványa hökkentette meg. Egyszer csak azt látja, amint felhúzza az ingujját, vézna karján elköti az ereit, aztán ügyes mozdulattal előveszi a fecskendőt, és beoltja magát. A tűt is és a pumpát is a vénájában hagyta, akár egy undorító piócát, majd, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát végzi, haladt tovább. Az asszony még egy kicsit elidőzött, aztán ráeszmélve, hogy a dolog nem rá tartozik, kikecmergett a pulóveréből, és folytatta útját.
Történt mindez Óbecsén, világos nappal.
Jogunk van megválasztani az életmódunkat és azt tenni, ami számunkra örömet, megelégedést jelent. Mégis... Ennyire színvonalon aluliak volnának az elvárásaink? Beérjük itallal és droggal, csak azért, hogy ne lássuk azt, ami nincs ínyünkre, vagy egyszerűen (úgyis mindegy alapon) más dolgunk nem lévén egy kicsit lehúzzuk a redőnyt gondolataink, gondjaink, sikertelenségeink előtt?
Mi lesz, ha egy napon ráeszmélünk, hogy akkor sem látunk, ha nézünk?