Már nem emlékszem pontosan, honnan ismerem, de azt hiszem, hogy ,,valakinek a valakije', akivel azelőtt mindig barátságosan köszöntöttük egymást az utcán. Hosszú idő után a minap ismét összefutottunk. Az idén sem lesz nálam nagy tolakodás az ünnepek alatt, mondta szomorkás mosollyal, de azért mézes pálinkát ihatnánk közösen, ,,csináltam egy kétdecis orvosságosüvegben', mondta. Valóban nem lehetett nála ünnepi tolongás, mert karácsony másnapján Mária ,,orvosságosüveg'-je még színültig tele volt.
- Nem panaszkodni akarok, de maga már olyan sok emberrel találkozott, talán meg tudja válaszolni az én kérdésemet: miért mondjuk a testvérünkre azt, hogy ,,édes'. Egyáltalán, mitől lesz egy testvér édes, pontosabban miért nem elég, ha egyszerűen csak azt mondjuk: a testvér. Tudom, hogy ez nem tudományos kérdés, de engem az életem folyamán annyiszor foglalkoztatott, hogy úgy gondoltam, öregségemre legalább illik megtalálnom rá a választ. Mert nekem csak egy van, de egyáltalán nem édes. Pedig ugyanazon szülőktől származunk. Most, amikor már meghaladtam a hatvanat, amikor már nem élnek a szüleim én is bátrabb vagyok, a gyötrő kétségekre már hangosan merem kérni a választ. Pedig azt hiszem, most már nincs sok értelme az oknyomozásnak. Ilyen volt az élet, feltételezem, nemcsak az én családomban. Biztosan találkozott már családdal, ahol a két vagy több gyerek közül mindig van egy üdvöske. Ezt eleinte, míg kicsik vagyunk, nem nagyon vesszük észre, de ahogy növünk, okosodunk egyre jobban fáj, ha a testvérünket megkülönböztető szeretettel veszik körül hozzánk viszonyítva. A Szabadka környéki tanyák egyikén nőttünk fel én és a húgom. Nem sok földünk volt, annak munkálása mellett édesapám kútfúrással foglalkozott és így a család normális körülmények között élt. A négy elemi befejezése után az apám azt mondta, igaz, hogy a lányoknak mindegy, de azért ő iskolába akar járatni bennünket tovább. Volt a tanya körül elég sok jószág, a négy hold földön olyasmit is termesztettünk, ami állandó munkát követelt, én nagyon sajnáltam anyámat, mert tudtam, hogy a ház körül minden munka majd őrá vár. A húgom örült a városi iskolának, mindig azt mondogatta otthon, hogy ő úrilány lesz, mivel a városba jár iskolába. Én nem nagyon szerettem tanulni, így a nyolcadik után két évig otthon voltam, majd befejeztem egy gépírói tanfolyamot és hamarosan munkát kaptam egy jó hírű gyárban a városban, és onnan is vonultam négy évvel ezelőtt nyugdíjba.
A húgom egyetemi oklevélről álmodozott, pénzes férjről, aki majd világ körüli nászútra viszi. Nekem mindig olyan betegesen hangzottak a tervei, annyira más volt, mint a mi világunk, vagy akár a családunk, de a szüleim úgy néztek rá, mint egy csodára. Soha nem mulasztották el rokonok előtt hangsúlyozni, hogy édes testvérek vagyunk, mégis teljesen mások. A húgom befejezte a középiskolát és valóban felvételizett az egyetemen, méghozzá sikerrel. A szüleim magukon kívül voltak a büszkeségtől, persze akkor még nem gondoltak arra, mennyibe kerül majd nekik ez a mulatság. A húgom nem akart az otthonban lakni, azt mondta, őt tanulás közben a szobatárs is zavarja, így hát egyedül lakott egy garzonlakásban. Neki másként kellett öltözködni, mint nekem, jobb holmi járt ki neki, mert ő, ugye, egyetemista. A vizsgáit nem rakta éppen lelkiismeretesen, de annyi pénzt felélt az újvidéki tartózkodásán, hogy nemcsak az én fizetésem, de lassan a család kis birtoka is ráment. Nekem semmire sem volt időm. Munka után rohantam haza dolgoztam a gazdaságban, különösen apám halála után, szinte férfi lettem otthon. Nem sokkal apám halála után anyám is betegeskedni kezdett, a húgom hallani sem akart róla, hogy hazajöjjön, pedig a négy év alatt csak az első év vizsgáit rakta le sikerrel. Nem tudtam állni a sarat minden téren, hát a vállalatban megbeszéltük, hogy kölcsönt kapok házépítésre. Így eladtuk a tanyát a földdel, s ami még megmaradt, annak egy részét anyám rögtön a húgomnak adta, hogy biztosítsa a ráeső részt, nehogy én véletlenül is többet kapjak. A tanya rám eső részéből és a gyári kölcsönből épült ez a ház. Ahogy behurcolkodtunk a városba, a húgom bejelentette, hogy férjhez megy, ugyanis már a terhesség ötödik hónapjában volt. Megszülte a fiát és persze az egyetemi tanulmányait soha sem fejezte be. A férje valóban elég jómódú volt, az apjának volt egy jól menő nyomdája, eleinte dőlt is hozzájuk a segítség, annyi, mint a pelyva. De a nász hamar belátta, hogy a fiatalok étvágya szinte kielégíthetetlen, hát alábbhagyott a támogatással. Így állt a húgom is munkaviszonyba, de azt mondta, munka mellett nem tudja nevelni a gyereket, hát hét közben a fiú nálunk volt. A munkám, a beteges édesanyám mellé kaptam egy nevelőnői feladatot is, így ne csodálkozzon azon, hogy öreglány maradtam. Persze, ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy édesanyám mindig azt mondogatta: Mari, ne sajnáld, amit a húgodért teszel, hiszen édes testvéred. Bennem gyermekkoromtól fogva volt egy óriási adag tisztelet a szüleimmel szemben, én életemben nem mondtam nemet sem az anyámnak, sem az apámnak, döntéseiket sohasem kérdőjeleztem meg. Ezért nem kérdeztem vissza anyámtól, hogy ez az ,,édestestvérség' vajon csak egy irányban érvényes?
A munkám mellett felneveltem a húgom fiát, majd a kislányát, kiápoltam és eltemettem a beteg édesanyámat. Közvetlenül anyám halála után a húgomat otthagyta a férje, elment egy jóval fiatalabbal. Volt nekik Újvidéken egy kétszobás lakásuk, amit közösen vettek, a sógorom ezt a lakást a húgomnak és a gyerekeknek adta, mármint a ráeső részt. Anyám halála után aztán, nyolc évvel ezelőtt, a húgom pert indított ellenem, követelve ennek a háznak a felét, mert szerinte ezt a tanya árából vettük. És tudja, az a legszörnyűbb, hogy nálunk még a bíróságon is ülnek hülyék. Nekem megvannak a dokumentumok, hogy a gyári kölcsönből épült a ház, telekkönyvileg a nevemen van, anyám után még hagyatéki tárgyalás sem volt, mert neki szegényemnek nem volt semmi ingatlanja. Amije volt, azt még idejében felélte az édestestvérem. Tudja, mit hajtogat a húgom a bíróságon? Azt, hogy nincs helyén, hogy ő két felnőtt gyerekkel egy kétszobás lakásban éljen, én pedig egyedül egy tágas családi házban terpeszkedjek.
Mondja, mi értelme volna a bíróságon a szemébe mondani, hogy ő miatta ,,terpeszkedem' egyedül a házban, hiszen nemcsak a pénzemet, de a fiatalságomat, az életemet is az övének rendeltem alá, elsősorban a szüleim miatt. Meg azért, mert az édestestvérek - ugyebár - önzetlenül megtesznek mindent egymásért. Novemberben ért véget a maratoni per, jogerős az ítélet, hogy a húgomnak ebből a házból nem jár semmi. Azóta fel sem hívott, a gyerekeitől még egy karácsonyi üdvözlőlapot sem kaptam. Mindegy, ő a testvérem. De hogy édes?!