Mangalicatenyésztés a határ mellett
Dudás Viktor
2021.10.19.
LXXVI. évf. 41. szám
Mangalicatenyésztés a határ mellett

Cindel Antal gazda másfél évtizede mangalicatenyésztéssel, illetve a sertések feldolgozásával foglalkozik Bajmokon. Elmondása szerint a mangalicákkal az a legnagyobb gond, hogy a hagyományos sertéstenyésztéssel szemben a hizlalás másfél évig is eltarthat.

— A mangalica ekkor éri el a 180 vagy az annál is nagyobb súlyt — mondta a tenyésztő —, mely már megfelelő a feldolgozáshoz. Gondot okoz az értékesítés, borsosabb ára van ugyanis, mint a hagyományos sertésnek. A piacokon szoktuk eladni a hústermékeket, és gyakran szembesülünk azzal, hogy inkább a hagyományos, hibrid fajok húskészítményeit választják az emberek, mintsem a mangalicáét. Pedig ezekről, például a pácolt szalonna kapcsán, elmondható, hogy az állat, melyből készült, tegnap még az ólban szaladgált, és élte a gondtalan életét, tehát a minőség nem ugyanaz.


Cindel Antal (fotó: Facebook)

* Ez nagyon érdekes, hiszen az utóbbi években igencsak sokat hallani a mangalicatenyésztésről.

— Reklámnak kiváló, de ha csak a piaci tapasztalataimra, azaz megtörtént eseményekre gondolok vissza, akkor azt mondhatom, mindenki tisztában van vele, hogy mennyivel jobb minőségű és egészségesebb a mangalicahús, de a pénz mennyisége dönti el a vásárlás kimenetelét.

* Ha jól tudom, önök többfajta sertés tenyésztésével is foglalkoznak. Mekkora különbségek vannak a fajok nevelése között?

— A hibrid fajokat, mivel nagyon jól lettek kitenyésztve, megfelelő mennyiségű és fajtájú táp felhasználásával gyorsan fel lehet hizlalni. Viszont az is előfordulhat, hogy ha az említett tényezők nincsenek meg, akkor csak az orruk és a fülük növekszik. A mangalicákat sokféle élelemmel lehet hizlalni, de ott elegendő mennyiségről kell gondoskodni ahhoz, hogy kellő mértékben növekedhessen. A hibrid fajok már hat-hét hónap alatt elérik a kívánt súlyt, viszont a mangalica csak másfél év alatt, tehát nem nehéz kikövetkeztetni, hogy miért is drágább ez a Magyarországon őshonos sertésfaj. Nem szabad elfeledni, hogy a mangalica húsa sokkalta zsírosabb, mint egy átlagos hibridé, ami azért lehet előnyös, mert a sütés-főzés eredményeként egy puhább és alacsonyabb koleszterintartalmú étket kapunk.


Fotó: Modern Farmer

* Ön melyik állat húsát, illetve a belőle készült ételeket részesíti előnyben?

— Természetesen a mangalicáét. Már tizenöt éve tenyésztem ezt a már-már világhírűnek mondható fajtát, és még mindig élvezettel végzem el körülötte a mindennapi teendőket. Egy valóban hálás jószágról beszélünk. Esetleg még hozzáfűzném az elhangzottakhoz, hogy aki szeretne egészségesebben táplálkozni, az próbálkozzon meg a biotermelők által előállított termékek fogyasztásával, hiszen azok nem tartalmaznak káros vegyi anyagokat.

 

A mangalica története

A Magyar Elektronikus Könyvtár adatai szerint a Kárpát-medencében több ősi sertésfajtát is tenyésztettek, melyek közül a legismertebbek a szalontai, a bakonyi, a lengyel vagy hegyi disznó, valamint a tüskés szőrű erdélyi sertések voltak.

A szalontai és a bakonyi tenyésztése egyes források szerint egészen a honfoglalásig visszavezethető. Egyes elméletek szerint a szalontait az őseink az érkezésükkor hozhatták magukkal, ellenben a bakonyit az akkor a medencében élő nép tarthatta. Az utóbbi lehetett a háziasított európai sertés egy táji változata. A szalontai sertést Milotai Ferenc saját feljegyzéseiben örökítette meg. így írt róla: „Nagy féle veress, mely az úgynevezett szalontai faj, ez a legnagyobb termetű, melynek dereka hosszú, lábai magosak, fülei nagyok, lekonyultak, sertéje hosszú szálú, ellapult és széllyel hasadozott végű, és a rövid gyapjas szőrrel tömött, szőre hosszú, sima bőrihez lapul, farka vastag, hosszú, lobos bojttal: ezt szokták hízlalni a legnagyobb és legvastagabb szalonnára, húsa ennek a legjobb ízű, szalonnája legtömörebb és állandóbb, ez a fajta sokat eszik és lassan hízik.” A szalontai kapcsán érdekességként elmondható, hogy az utódaik öt-hat hetes korukig a vaddisznókhoz hasonlóan csíkosak.


Fotó: Google Arts and Culture

A bakonyi sertés az 1850-es évekig valamivel elterjedtebb volt, hiszen az egész Dunántúlon foglalkoztak a szaporításával, sőt mi több a szomszédos területeken is nagy népszerűségnek örvendett, egészen Stájerországig. A korai feljegyzések szerint így festhetett: „Testállása a vaddisznóhoz hasonlított, teste hosszú, de erőteljes, csontos, háta magas, éles, hasa karcsú, csihár (vékony, nem pocakos); lába vékony, de erős: farka hosszú; körme fekete. Feje búbos, orra hosszú és hegyes... felálló füle volt, rajta szúrós szőr... fejlett agyara nőtt... Teste sima szálkás szőrrel volt borítva, sörtéje tenyérnyi szélességben a farkáig futott... {753.} Színe fekete, barna, szürke, fakó vagy zema, elvétve akad vörös, gyakori volt azonban a fehér is. Malackorban mindegyik gyíkos (csíkos, cifra), ez azonban pár hétre elmúlik” (Tálasi István, 1939, 12. o.).

A fentebb részletesebben taglalt fajtákat többnyire a szabadban tartották, erdőkben vagy vizes réteken, takarmánnyal kiegészített élelmezéssel. Az akkori népek a hizlalást elsősorban erdei makkokkal oldották meg, az állatok csak a levágásuk előtt kaptak egy kevés szemestakarmányt. Érdekességként elmondható, hogy ezek a sertések meglehetősen vadak voltak, ezért a rájuk vigyázó pásztorokat és kutyákat is csak nagy nehezen tűrték meg maguk mellett.

Néhány szót azonban érdemel a lengyel disznó és a tüskés szőrű erdélyi is. A lengyel disznót néhol polyák disznóként ismerik, és valószínűleg a szláv parlagi sertés egyik helyi variánsa lehet. Alkata hosszú és karcsú, lábai nyurgák, csontozata esztétikus. Igencsak lassú fejlődésű. A szakértők szerint lengyel vagy ruszin népterületekről származhat.

A tüskés szőrű erdélyi sertésről nem ismert túl sok információ. Néhol siska disznóként hivatkoztak rá, csakhogy ez az információ megkérdőjelezhető, lehetséges, hogy egy teljesen másik fajról van szó. Egyes teóriák szerint a lelógó fülű disznókat nevezhették siskának.

A több helyen magyar mangalicaként ismert fajta délről érkezett Magyarországra. A sumádia és két ősi tájfajtának, a bakonyi és a szalontai sertésnek a keresztezése által nyerte el a ma is ismert jellegzetességeit. Először négy színváltozatot különböztettek meg: a szőkét, a feketét, a fecskehasút és a vadast. A fajta külleme kerekded, a háta széles, a hasa gömbölyded, a szőrzete finom szálú és nem utolsósorban göndör. A mangalica egy zsírsertésfajta, mely a XIX. század közepére teljesen kiszorította a bakonyi és a szalontai ősi fajtákat, és a folyamatos keresztezéssel alakította át a térség sertéspopulációját.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Róna rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..