Egy különös nyári napon, déli órán, Szarajevóban meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét - 1966-ban. Éppen a gyanútlan fordulópontig ért ugyanis ez évben (tán épp június 28-án?) Mengyi Bandi a Forumnál frissen kiadott, Két fogoly című Zilahy-regény olvasásában. Amikor balatoni nászútjukon egy kis hajókázás után Takács Péter és Almády Miett gyanútlanul partra értek, a tanácstalan emberek láttán azt gondolták, valaki vízbe fulladt. Egy ismeretlen hölgy súgta oda halkan a hírt Péternek. A fürdőköpenyes úr, aki szintén ott állt mezítláb a csoportban, víztől csepegő fürdőtrikót tartott a kezében. Néhány pillanatig olyan csend volt, hogy hallani lehetett a vízcseppek koppanását a földön... Így írta le Zilahy Lajos.
A mi Bandink a szabadkai szakközépiskolában magyar történelmet természetszerűleg nem tanult, töriből addig is jobbára csupa partizánoffenzívát, szerbül. Csak valami díszes könyv rémlett neki az aradi tizenhármak kivégzéséről (vendégségben lapozott bele egyszer); és tudta azt is, hogy (valami nem tiszta magyar balhé miatt) '56-ban az édesapját (38 évesen) behívták tartalékos jugoszláv tüzérként. Meghökkentette utóbb a bizarr látvány elképzelése, hogy a nép akkor Budapesten palacsintasütőket tett le az orosz tankok elé (ezt pesti nagynénje mesélte évekkel később). Ki járt túl kinek az eszén, ideig-óráig?
Neki csak ötvenkét év késéssel, 1966-ban halt meg a trónörökös. A visszhangzó lövés megelőlegezte a regény folytatását: életre szóló szerelmek, mint Péteré és Mietté, vagy országtestek, bármikor széttéphetők, kíméletlenül -- tán még az ő csendes élete is gellert kaphat bármikor. Bandiék olvastak ugyan már a felemás tannyelvű osztályban magyarórán Ady-verset, ''legalább száz párta bomolt, különös, különös nyár-éjszaka volt” - de mintha az ő közegükben a háttérből egy kis fanfárt is csepegtettek volna a fülekbe a halálharsonák.
Ám most egyszerre felderengett benne, hogy az apját - aki valójában csak az ő eme, 1966-os, időutazásos olvasmányélménye után négy évvel, 1918-ban fog megszületni Csantavéren! - ettől a szent pillanattól fogva (elvégre 1914-ben eszerint kétségtelenül megtörtént a szarajevói merénylet!) kényszerpálya várja az életben. Általa pedig őt is. És hogy ez ellen nem lehet már semmit tenni! Mindennek ez lesz a gyökere. Hiába, hogy oly kitüntetett év gyanútlan szülötte (mint utóbb kiderült, duplán is!) Mengyi Bandi: elvégre épp abban az esztendőben, 1951-ben fogant meg mind a jugoszláv önigazgatás, mind az európai unió eszméje.
A merénylet után minden átértékelődött Bandi életében. Mert bizony meg kellett most már halnia sajnos a vénséges vén császárnak, Ferenc Jóskának is, 1916-ban; és később majd távozik még két jóságos öregúr, ágyban, párnák közt: Jože és Jani. Mindkettejükről azt mondogatták a népek: addig jó nekünk, amíg az öreg él. Nemcsak vadászással, mint a trónörökös, de korai éveiben a pincérkedéssel is kacérkodott a partizán marsall, akinek érájára esett Mengyi Bandi életének java. Az ő halálhíre csak talán ötvenkét másodperc késéssel érte utol 1980-ban a mi Bandinkat. Egy újvidéki szerkesztőségben, a javítandó kéziratok fölé görbedve. Valaki megveregette a vállát (már mindenki a képernyő előtt lógott): különkiadás lesz, meghalt Tito. Bár ez az ötvenkét másodperc azután tízszer ennyi hét alatt csengett le.
De utána sem fordult jobbra a kibillent történelem. A délszláv háborúk előszelében a mi Mengyi Bandink 1989-ben (38 évesen) nem a tengerpartra utazott. Családostul, két kisgyerekkel, egy Csepel-szigeti strandon fürdőztek éppen, amikor a hangosbemondó július 6-án bejelentette a hírt: meghalt Kádár János. A fürdőközönség tanácstalanul téblábolt, ki-ki próbálta leplezni, hogy körülkémlelve azt lesi, lesik-e. De nem honolt dermedt csend, mint a Zilahy-regényben, ahol ''koppantak a vízcseppek”. Inkább a zavarodottság halk zsolozsmája hallatszott. Az igazság az, hogy Kádár már előbb halott volt, még az előző év áprilisa óta, amikor zavaros tisztázó beszédet mondott, majd leváltották. (Vadászni egyébként egyáltalán nem szeretett, de érdekes mód a pincérkedést ő is kipróbálta.)
A mi Mengyi Bandinkat később már hidegen hagyta a sejtelem, hogy a történelem országnagyjainak szegényeknek (akik fából vaskarikát próbálnak csinálni) még a haláluk órája is ennyire bizonytalan: továbbélnek, akarva-akaratlan visszajárnak - mint ahogy neki olyan későre jött vissza meghalni Ferenc Ferdinánd.
Amerikába szakadt tudós honfitársunk jegyezte fel egy 1913-as élményét: ''Mikor az előző évben Berlinben voltam, az egyetem ablakából néztem a fényes ünnepséget, Vilmos császár lányainak esküvőjét. Ekkor az angol király és az orosz cár eljöttek Berlinbe. Mindketten porosz gárdista ruhát viseltek, úgy hasonlítottak egymáshoz, mintha ikrek lettek volna. Nem lehetett tudni, ki melyik. Rokonok voltak. Valami biztonságérzés fogott el akkor, mikor így, szemmel láthattam, hogy a németangol-orosz királyi családok rokonok, azt hittem, ez a békét biztosítja.” Mengyi Bandi magára ismert. Vakremény táplálja az embert. Nagy kő esik le a szívéről, hogyha találkozik három daliás államférfi, rokonok vagy rokon lelkek. Merénylet után, előtt, helyett.
Pedig még csak utána kell apaságra megszületnünk.