Valaki... hirtelen nem jut eszembe a neve. Minek hívták? Minek is hívták? Úristen, minek hívták? Hogy a fenébe hívták, dög bon a nevibe! Itt forog a nyelvem körül... A falu felső végéről való volt. Valahonnan Budzsák környékéről. A nyelvemen van... Zs... Zs... Zsákos! Igen, igen, Zsákosnak hívták, fene a nevit. Egy hirtelen kezű, durva, morcos, undok pofájú, szinte marcona alak, tösziskedő, kötözködő, hirtelen, hirtelenkedő, mindig mérges, rögtön vörösödő, vad, veszett, szinte vérszomjas, veszedelmes alak. Nem lehetett, sose lehetett vele szépen beszélni, normálisan szót érteni. Mindig mindenkire haragudott, mindenkibe belekötött. Féltek tőle, nemcsak a kisebbek, minden gyerek félt tőle, mint a tűztől. Egy budzsáki fiút, lent az aljon laktak, egész a víz szélén, egyszer belelökött a gyalogút melletti árokba, és az az ijedtségtől aztán sokáig akadozva beszélt, rebegett, kínlódott, nem lehetett kivárni és kivenni a szavát. Ocsmány, pörsenéssel teli, csúf vörös pofája volt ennek a Zsákosnak, messziről rikított (gondolom, a sok vereteléstől, meg hogy - ezt már sokkal később hallottam - hozzávaló más kamaszokkal együtt a kukoricába járt kupakolni egy, a temetőnek által lakó hirtelenszőke, szeplős kislánnyal, a Böskével). A legerősebb, legjobb birkózó hírében állt Budzsák környékén, de felénk is járt a híre. Senkitől se ijed meg, miegymás, mondták. (Egy biztos: jó vállas koma volt.)
No, Matyi ezt is odavágta. Mert őhozzá, Matyihoz akarok kilyukadni. És írtam már erről a képességéről is.
Egyszer kiálltak egymással. Megverekedett Matyi és Holubár... izé... Zsákos. A híres nyalta a száját előre, mint a macska utólag. Feszített. Megköpték hát a mancsukat, és gyerünk, neki. Összefogózkodtak, összekapaszkodtak. Matyi megkapta, jól megszorította és szorongatta-ropogtatta, szurtyongatta a legényt. Veselkedtek egy darabig, forogtak, toporogtak, aztán egyszer csak Matyi minden erejét összeszedve hirtelen berántotta a koma derekát, és odavágta, csak úgy nyekkent a kutya... Puffant egy nagyot, mint a nem tudom, mi.
Mondom, Matyi mindenkit odavágott, letepert, odavágott. Vékony volt, vékony, sűrű, száraz - zsír nem volt azon, hacsak belül nem; szokták mondani: belül zsíros, mint a kecske -, acelas volt, csupa csont, ín, no és izom, ezek együtteséből állt fizikailag. És, ezt is mondtam már, a baszkódásban, tehát a beszédben is a legjobb, a legeslegjobb, legyőzhetetlen. Sose maradt alul.
Aki úgy gondolta, volt, akadt ilyen, hogy majd ő szembeszáll, ujjat húz vele, kibeszéli, és vissza-visszaszólt, annak például ezt mondta:
- Ülök a szádon, mégis beszélsz? - És akkorát nevetett. Ha valamelyik gyerek fölkelt, s indult hazafelé:
- Elmész? - kérdezte tőle Matyi.
- El...
- De tán nem az eszedtől?
Máskor föltette a kérdést:
- Hova szokták tenni télire a krumplit?
Csend volt. A kölkök ismerték a játékot. Várták a becsapódást. És akadt egy áldozat, mert mindig van egy, mert olyan nincs, hogy ne legyen, és az boldogan mondta, örült, hogy neki jutott az eszébe:
- Verembe.
- Az orrod a seggembe - csapott le rá Matyi, mint a karvaly. És röhögött az egész faalja, gurult a nevetéstől. Jól elsült, megint. Ahogy sokáig a Hol van az a kisdeszka? című tréfa, el-elsütötte Matyi, sütögette.
Egyszer, ő nem volt a bandában, mesélte valaki, hogy komájával egy kolompoló nyáj mellett haladva el, az a juhászra sandítva egy birkára mutatott, és jó hangosan odaszólt: Bevennéd-e a gazdádét? Bee, bee, hangzott a nyájból. De akkor már pakranc, szaladj, mert jön a kampós bot, a sarkunkban volt, repült...
Hát így pihentünk a nagy szaladozás után hűsölve a fák árnyékában...
Ezen a téren Matyi mindent ismert, mindent tudott.
És mindig mindenre volt válasza. Különös szótehetséggel rendelkezett.
Mindenkit rászedett és kicsúfolt, mindenkit kinevetett.
Mindenkit kibeszélt és odavágott. Mindenkit legyőzött.
Ez volt Györkő Matyi.
De egyszer ő is beadta a derekát.
Mert egyszer mindenkit legyőznek, a mindig győzött is.
Egyszer mindenki beadja a derekát.
Egyszer mindenki alulmarad.
Kovács Konrád János másodmagával, egy kis segítséggel, de állítom, egyedül is megivott, meg bírt inni egy kötött üveg bort. Amúgy csendes-rendes ember volt, annak látszott, de ha ivott, mindjárt cirkuszolt, patáliát csapott. Tudtuk, hogy éjszaka sokszor szétzavarja a családját, a feleségét nagykéssel zavarássza a ház körül. De: ennek az embernek voltak könyvei és komoly könyvei. Háromra emlékszem, vagyis háromféle-fajtára, hozzám kerültek: pár Tolnai új, Kodálynak egy vékony kottás-népdalos füzete, meg még egy, azt hiszem, valami napfény-gyógyászat...
Egy téli este Kovács János szomszéd beállított hozzánk egy demizsonnal, és apámmal közösen, éjfél se lehetett még, kiüresítették. Igaz, apám csak két-három pohárral ivott, a többit a vendég fogyasztotta el. Mikor a demizson kiürült, Kovács Konrád János mérgében nagyot káromkodott, odavágta az üveget, és hazament. Pár évvel később egy éjszaka jól berúgott, és öngyilkos lett, felakasztotta magát otthon az istállóban a gerendára. A zsebében talált papírra ez volt írva: ,,Hazajöttem, hogy ne keress'. Julis a négy gyerekkel újra férjhez ment, s elkerült Ludasról a család, le valahova Ustorka környékére, és arra lent élte tovább szomorú és szerencsétlen életét a Kovács Konrád család. Kakas Jóska, bíbicháti születésű pedagógus, aki, száműzve a városból, egy időben Ustorkán tanított, ő hozott hírt néha a sötét s vad ustorkai tanyavilágban eltűnt családról...