Ne feledjük, már akkor volt egy kisebb botrány, amikor az aláírásgyűjtés elkezdődött, hiszen Szabadkán a párt standjánál egy, az Interpol által gazdasági bűnözésért körözött személy volt látható, akit a bűnüldöző Vučić azóta sem adott át az illetékeseknek. Hogy így van, abból is tudom, hogy a napokban szállt fel a szóban forgó úriember a 6-os számú városi buszra. Ezt követően a tartományi parlamentben átadtak mintegy 160 000 aláírást, amellyel nyomatékosítani kívánták követelésüket. Ebből meg következett az újabb botrány. A demokraták ugyanis azt állítják — konkrét tanúkkal is alátámasztva —, hogy a haladók és barátaik hamis aláírásokkal „pakolták” teli a gyűjtőíveket. A tanúk olyan személyek voltak, akiknek a neve és személyi száma szerepel a listán, ők maguk azonban nem írtak alá.

A DP azonban — csakúgy, mint a deklaráció kapcsán — ismét csak arról tett tanúbizonyságot, hogy kizárólag politikai pontszerzésre szándékozik felhasználni az ügyet. Több helyi szervezet tartott ugyanis a múlt hét során ugyanezzel a témával foglalkozó sajtótájékoztatót, ahelyett, hogy konkrét igazságügyi lépések történtek volna.

Éppen úgy, ahogy a haladók is tették egy évvel ezelőtt a vélt vagy valós szavazatlopások miatt. Akkor Tomislav Nikolić öntögette a szerinte hamis szavazólapokat a zsákokból, s tolvajt kiáltottak, de emlékezhetünk a szabadkai eseményekre is. Ehhez képest azóta a legnagyobb hatalmi párt egy szót sem szól az ügyről.

Ez pedig azt tanúsítja, hogy a szerb politikában egyfajta hallgatólagos megállapodás értelmében szabad a rablás. Lopkod a hatalom, lopkod az ellenzék, s mindennek a tömegek látják kárát.

AZ ÁLLAM MI VAGYUNK. Történelminek nevezték az érintett felek a Brüsszelben Belgrád és Pristina között született megállapodást, s mindkét ország parlamentje is elfogadta. A szerb vezetőség elégedetten dörzsölte a tenyerét: megvan a dátum, folytathatjuk az utat Európa felé. Más olvasatban: stabil maradhat a kormány. Az eufória elmúltával aztán ismét a „gonosz” Berlin volt az, aki felrázta Szerbiát, az történt ugyanis, hogy nem történt semmi. Emiatt pedig a németek alaposan be is keményítettek, a mai napig bizonytalan, hogy zöld fényt kap-e az ország Berlintől az integrációs folyamat folytatásához. Az a semmi pedig a következő: legmagasabb szinten, a kormányfők között megszületett egy megállapodás. Ezt követően a koszovói és a szerbiai munkacsoportok ültek asztalhoz azért, hogy a konkrét végrehajtásról egyeztessenek. Sikertelenül. Ezért kellett ismét Thaçinak és Dačićnak kézbe venniük a dolgokat, s ismételten megállapodtak, most pedig a végrehajtás újra az alacsonyabb szinteken van.

Nem először vagyok kénytelen párhuzamot vonni a mostani történések és a Zoran Đinđić idején zajlott dolgok között. A meggyilkolt kormányfő ugyanis azt mondta egy alkalommal, amikor az ellene elkövetendő esetleges merényletről beszélt, hogy „Engem eltávolíthatnak, de az állam nem én vagyok, lesz, aki a helyemre lép”. Utóbb bebizonyosodott, hogy nem volt. Ezzel pedig eljutunk az aktuális szerbiai vezérelvű többpártrendszer alapvető problémájához. Elenyésző kivétellel a pártok úgy épülnek fel, hogy az élükön áll egy elnök, aki az Úristen szerepében tetszeleg, mindenről ő dönt, mindent ő ír alá, mindent ő tart kézben. És ezek között a pártelnökök között akadnak olyanok, akik valóban alkalmasak, akik tényleg felgyűrik az ingujjukat, és elvégzik a munkát, később viszont a körülöttük levő, alacsonyabb beosztású végrehajtók teljes mértékben csődöt mondanak.

Ez a helyzet a két legnagyobb hatalmi párttál is. Dačić meg Vučić elvégzik a magukét, embereik bólogatnak, tömjénezik bölcs vezéreiket. Majd, miután a munka rájuk eső része következik, jönnek a gondok, mert alkalmatlanok annak elvégzésére.

Ezért is jellemezhető a jelenlegi politikai rendszer ezzel a jelmondattal: „Az állam (vagy a párt) mi vagyunk.” A piedesztálra emelt, imádott elnöki tisztség alapján ezt érthetjük királyi többesnek, de utal ez egyben a hatalmi struktúra két legerősebb, jelenleg szimbiózisban kormányzó vezérére is. Ahogyan annak idején a szerbiai—montenegrói államközösségre is mondták: „Két szem egy fejben.” A baj akkor kezdődik, ha ez a két szem bandzsítani kezd.

FESZTIVÁLSIRATÓ. Szinte biztosra vehető, hogy az idén elmarad Palicson a Trenchtown nevű zenei fesztivál. A rendezvénynek évekbe tellett, mire megtalálta a helyét, a tópartról kikerült az erdőbe, az Etno Campba. Az elmúlt évek során nagy regionális hírnévre tett szert, érdemes volt kilátogatni erre a sajátos hangulatú, urbánus fesztiválra.

De úgy hallani, elmarad egy másik rendezvény is, amelyről szintén nagyjából a fentieket lehetne elmondani: a zentai Nyári Ifjúsági Játékok. Ami már csak azért is fájó, mert ez a miénk volt, magyar rendezvény, itt nőtt fel a szemünk láttára a zentai Népkertben, szinte minden kamaszodó fiatalnak ez az első nagy ilyen élménye.

A párhuzam adott. Két rendezvény, amelyek jó egy évtizedig voltak, fejlődtek, meghonosodtak, átvészelték a gyermekbetegségeket... aztán, mire megerősödtek, gyökeret vertek, ismertek és megszokottak lettek, megszűnnek.
Ez is egy térségünkre jellemző szomorú sajátosság. Nem vigyázunk eléggé azokra az értékekre, amelyekért verejtékes küzdelmet kellett folytatni.

A hírek szerint az idén Magyarkanizsán lesz egy háromnapos zenei fesztivál, nyilván utódként, utánpótlásként. Jó lenne, ha a szervezők tanulnának a fenti két (és még számos hasonló) példából, mert jár nekünk itt Vajdaságban legalább egy fesztivál. Csak vigyáznunk kell rá!