Az űrutazás mindig is az emberiség egyik legnagyobb álma és kihívása volt. A rakéták segítségével már sokat elérhettünk az űr felfedezésében, de ez a módszer drága, környezetszennyező és veszélyes is — igaz, hogy az újrahasznosított rakéták valamelyest tudtak csökkenteni az áron, de még így is nagyon drága, ha valamit a csillagok közé repítenénk. Egyes tudósok és mérnökök szerint volna egy másik lehetőség is, hogy eljussunk az űrbe, mégpedig űrliftekkel.
Egy olyan hatalmas szerkezetet képzeljünk el, amely a Föld felszínétől egy űrállomásig nyúlna, és kapszulák szállítanák az embereket meg a rakományt. Az űrliftek előnyei közé tartozik, hogy állandó, biztos összeköttetést nyújtanának a Föld és az űr között, így téve egyszerűbbé, biztonságosabbá és gazdaságosabbá az űrbe való eljutást. Az űrliftek amellett, hogy csökkentenék a rakományok űrbe való eljuttatásának költségeit, leegyszerűsíthetnék a Hold vagy más égitestek megközelítését. Ez az elképzelés már több mint százéves, az első említések a rakétatechnológia alapjait megalkotó orosz tudóstól, Konsztantyin Ciolkovszkijtól származnak 1895-ből. Ő egy szabadon álló tornyot javasolt, melyet a néhány évvel előtte felépült Eiffel-torony ihletett, ám mivel ez a kor csúcsteljesítményével is csupán 300 méteres magasságig emelkedett, így meg sem próbálkoztak az űrtoronytervezéssel, hiszen több mint 35 000 km magas toronyra volna szükség, hogy elérjen a Föld felszínétől a Föld körül keringő állomásig, hiszen ez az a magasság, ahonnan ha leugranánk, már nem esnénk vissza a Földre, hanem geostacionárius pályára állnánk. Csak viszonyításként: a nemzetközi űrállomás mindössze 400 km magasságban kering. 1959-ig el is felejtették a témát, ám ekkor egy másik orosz tudós, Jurij Arcutanov megfordította az egészet, és azzal állt elő, hogy nem szükséges olyan magas tornyot építeni, elég volna egy rendkívül nagy szakítószilárdságú kötél végére kötni egy ellensúlyt, mely a centrifugális erő miatt felfelé húzná a kábelt.
Azóta számos más terv is született, de mindegyiknek megvoltak a maga kihívásai és gondjai. A legnagyobb akadály az, hogy milyen anyagból lehetne létrehozni egy ilyen hosszú és erős kábelt, mely a lifthez szükséges. Az acél vagy a kevlár nem elég jók erre a célra, mert túl nehezek és nem elég szilárdak. A legígéretesebb jelölt a XXI. század legfontosabb anyaga, a szén nanocső, ennek a súlya és a szakítószilárdsága is megfelelne, vastagsága mindössze egyetlen atom méretű, viszont még nem tudni, hogy a szén nanocsövek hogyan viselkednének egy ilyen méretű konstrukció részeként, valamint jelenleg az anyag előállítási költsége is túl magas.
Az egyik legújabb űrliftterv az Ascensio, mely egy francia űrépítészeti versenyen 10 000 eurós díjat nyert, de a tervező sem gondolja, hogy ötlete a közeljövőben megvalósulhatna, mivel még számos nehézséget kell megoldani, mint amilyen az űrszemét, a sugárzás és a stabilitás kérdése. Ez a lift egy óceáni állomásról indulna, így nyújtva kellő mobilitást a szerkezet számára. Az űrállomás, melyhez a struktúra kapcsolódna, multifunkciós platform, mely az űr felfedezésére és turisztikai célokat szolgáló programok lebonyolítására is alkalmas.
Az űrlift izgalmas ötlet, mely forradalmasíthatná az űrutazást, de még nagyon sok kutatásra és fejlesztésre van szükség, hogy valóra válhasson. Viszont még mindig jobb megoldásnak tűnik az olyan újrafelhasználható rakéták alkalmazása, amelyek bioüzemanyaggal vagy hidrogén-oxigénnel működnének.
