A valamikor impozáns, de mára megroggyant ház tágas előszobájában egy hatvan körüli, mogorva nő és egy fiatalabb férfi ül a csupasz asztal mellett. A nő lábánál két kövér macska hever, csak akkor mozdulnak lustán, amikor az asszony feláll, hogy üdvözöljön. A férfi várakozik, látszik rajta, menne is, maradna is. Végül a nő int, és meleg hangon mondja: — Elmehetsz, most már megbirkózok a feladattal.
— Több mint ötven év kellett hozzá, hogy legyen erőm lezárni a múltat — kezdi az asszony —, és ha már megtettem, akkor nyilvánosan is beszélek az életemről. Ettől talán majd a lelkem is megkönnyebbül. Az öcsém, akivel egész életünkben ragaszkodtunk egymáshoz, csak azért volt velem, hogy ha meggondolom magam, helyettem beszéljen. Valójában az ő ötlete volt, hogy ezzel a vallomással számoljak le életem nyomasztó emlékével. Ez a ház, mely már jelentős tatarozásra szorul, valamikor a környék egyik legrendezettebb ingatlanja volt hozzáillő gazdasággal. Ketten voltunk testvérek, és a szüleimmel, illetve az apám féltestvérével éltünk, akinek a gondviselésére édesapám ígéretet tett az anyjuknak. A nagybácsi nem volt dilis, de kiskorában mindent ráhagytak, és annyira félrenevelték, hogy csak az apám tudott vele bánni. Mi megszoktuk a hangos, toporzékoló kirohanásait, a követelőzését, a vadságát, de egyébként sosem volt vele különösebb gond, mert apa mindig lecsillapította.
Nyolcadik osztályba jártam, amikor a szüleim orvoshoz vitték az öcsémet. Én a nagybácsival — akit csak Daginak hívtunk — maradtam otthon, és az volt a feladatunk, hogy megetessük a két fejőstehenet. Egészen addig minden rendben volt, amíg Dagi el nem kezdett hülyéskedni, és fel nem lökött, amikor ugyanis azt látta, hogy tehetetlenül fekszem a szalmán, szinte megbolondult. Rám vetette magát, és hiába üvöltöttem, védekeztem — megerőszakolt. Amikor apámék hazaértek, az istállóban találtak rám meggyötörten, összeverve.
Teherbe estem, és amikor ez bebizonyosodott, a szüleim — mielőtt gömbölyödni kezdett volna a pocakom — bérbe adták a házat, és másik faluba költöztünk. Dagi zárt intézetbe került, és ott is halt meg mintegy tíz éve. El sem tudom mondani, mennyire utáltam magam és a bennem fejlődő kis életet. A terhesség idején háromszor is megpróbáltam öngyilkos lenni, de mindannyiszor megmentettek. A szüleim nem szidtak ugyan, de olyan mély megvetést olvastam ki a tekintetükből, hogy lassan leszoktam róla, hogy apunak és anyunak szólítsam őket. A tíz évvel fiatalabb öcsém volt az, aki mindig mellettem állt.
Megszültem a kisfiút, és amikor két hónapos volt, megkértem anyáékat, hogy engedjenek el egy közismert búcsúba bűnbocsánatot nyerni. Megengedték. Az egyetlen célom azonban az volt, hogy megszabaduljak a kicsitől. Azért választottam éppen a búcsút, mert ott sok jóindulatú ember fordul meg, és hittem, hogy valaki magához veszi a babát, akit a délutáni mise után a templom ajtajában hagytam. Egy közeli mézeskalácsos bódé mögül figyeltem, mi történik, és amikor egy idős házaspár magához vette a picit, úgy éreztem, ismét szabad vagyok.
Miután hazatértem, apám csak annyit kérdezett, hol a baba, mire én azt válaszoltam, hogy örökbe adtam. És soha többé nem kérdeztek felőle. Anyám néhány hónap múlva váratlanul elhunyt, négy hónappal később apám is. Az öcsémmel ketten maradtunk, és igyekeztünk eltartani magunkat. Ez olyannyira sikerült, hogy a testvérem még a középiskolát is befejezte. Húszéves volt, amikor megnősült, és én egyedül maradtam a házban. Soha, egyetlen férfi sem nyúlt hozzám többé, még attól is undorodtam, ha valaki véletlenül hozzám ért az utcán vagy az autóbuszban. A házaspár, mely abban az időben ezt a házat bérelte, hamarosan felépítette a sajátját, ez pedig itt maradt üresen, és lassan kikezdte az idő vasfoga. Azt nem említettem, hogy a szüleim nem vették meg a házat, melybe beköltöztünk, csak bérelték ennek a bérleti díjából. Amikor azonban elköltöztek a lakóink, nem tudtam miből kifizetni az albérletet, a gazda azonban belegyezett, hogy havi négy nap munkáért cserébe ingyen lakhatok a házban, így nem kerültem utcára.
És ment, mendegélt az élet, és benne céltalanul én is. Higgye el, sosem voltak rémálmaim, hiszen nem az én hibámból történt, ami történt. Aztán amikor a tavasszal az öcsém azzal fordult hozzám, hogy költözzünk vissza a családi házba, mégis megtorpantam. Rá sem mertem gondolni, hogy ismét ebben a házban éljek. A kérdést végül az döntötte el, hogy az öcséméket kirakták az albérletükből, mert a tulajdonos eladta a házat. Két lehetőségem volt: vagy szembenézek a múltammal, vagy az utcára kerülnek a testvéremék. Két alkalommal tartottunk „terepszemlét”, mielőtt ideköltöztünk. Megpróbáljuk ismét otthonossá tenni a helyiségeket, és akkor talán újból azt érezhetem, hogy van otthonom.
