1823. január 22-én Szatmárcsekén fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz versszakait. Ennek emlékére 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. A közelmúltban három - a magyarság számára - neves dátumot is piros betűkkel írhattunk be naptárunkba. Január 22-e még a fekete színnel barátkozik, mégsem jelentéktelenebb dátum a többinél. Ezen a napon különféle rendezvények emlékeztetnek minket évezredes hagyományainkra, gyökereinkre, múltunkra.
A Magyar Kultúra Napján emlékezni kell régen élt, perzselő szavú és égi ihletésű remekművek alkotóira, akiknek sorsa sokszor a számkivetettségbe, a meg nem értésbe, az őrületbe vagy éppen az öngyilkosságba torkollott. Mert mi a szellemiek terén gazdag nemzet vagyunk. Igaz, ezt a gazdagságot csak ritkán tudtuk tenyerünkben tartani, gyakran folyt ki ujjaink közül, mint az esővíz vagy a homokszemek, melyek aztán a világ különböző pontjaira sodródtak. A globalizációval fertőzött mindennapokban ma sem könnyű magyarnak lenni, magyarul alkotni ott, ahol a városok üzletein a felirat két-három nyelvű. Amíg a költő, az író, a szobrász, a festő, a rendező, a színész, a zenész, és mindenki, akit most nem soroltam fel - a kultúra megannyi megszállottja - vért izzad, napjában meghal és feltámad, csak azért, hogy megszülessen a mű, az alkotás. Kazinczy után szabadon veszem át a reformista szerepét: nemcsak a nyelvében, hanem a kultúrájában is él a nemzet!
A 2005. évet József Attilának címeztük. Megtehettük, hisz épp száz évvel ezelőtt jött erre a világra, amelyet ugyan nem ízlelt sokáig, mégsem tétlenkedett. Ma már őt idézi a gyermekét altató anya, a szerelmes ifjú, a politikától és minden furcsa ,,gépezet"-től megcsömörlött ember, a magyar, és az is, aki karácsonykor elektronikus úton lepi meg szeretteit jókívánságokkal. Persze, 2005 előtt sem volt ő kevesebb nekünk, csak ezúttal több helyen szavalták költeményeit, gondoljunk csak Korhecz Imola és Érdi Tamás estjére, performance-okat láthattunk életének egy-egy szakaszából a színitanodások és mások előadásában, mai versírókat és műkritikusokat láttunk vendégül, akik a szerelmeiről beszéltek a Kosztolányi Dezső Nyelvi Gimnáziumban, és még sorolhatnám.
Tudják, amikor a szabadkai programfüzetet próbáljuk összeállítani, néhány negatív erő arról próbál minket meggyőzni, hogy ebben a városban semmi sem történik a művelődési élet terén, és megkérdőjelezi a kultúra fejlődését, jelenlétét. Ha Ön, kedves Olvasó, egyért ezzel, akkor súlyos mondandóm van a számára: vagy süket és vak - de ezt nyomban kizárhatjuk, hisz ezt a cikket is érzékeli valamilyen módon, vagy csak képtelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy itt bizony valami történik. Mert van - ilyen-olyan, de van - mozink, ahol hetente bemutatják a legújabb filmeket (ha minden jól megy, akkor művészmozink is lesz majd), van három színházunk, Városi Könyvtárunk (ahol szinte hetente kerül sor irodalmi vagy zenei estre), vannak állandó és ideiglenes tárlataink (Képzőművészeti Találkozó, Szabadegyetem, galériák, Városi Múzeum), vannak hangversenyek, volt Magyar Filmhét, működik a Népkör Magyar Művelődési Központ, ahol a néptánctól a gyöngyfűzésig számtalan módon ápolhatjuk a magyar hagyományokat, a magyar kultúrát. De ott lehettünk az emlékesteken, a jótékonysági rendezvényeken, a bemutatókon, az irodalmi körök fellépésein, hisz mindezt kultúrával fűszerezték. Magyar kultúrával. Talán felkerült a könyvespolcukra néhány helybéli vagy környéki alkotó 2005-ben megjelent műve, kötete. De nyilván lehetne ezt még fokozni. Láttam, mi folyik ezekben a berkekben, láttam, hogyan szerveztek meg egy-egy produkciót. Már csak egyetlen kérdés merül fel bennem: mindez kinek és kiért? Mert azt is láttam, hogy az előadások java részén üresek a széksorok. A félig tele pohár tézisének példázatával élve azt kell mondanom, hogy ezekben a székekben az idősek foglaltak helyet - ugye világos, kik hiányoztak? Nos, ezek után még egy kérdés foglalkoztat - tudom, az előbb még szerény voltam, de ha nem adnak rá okot, akkor többet valóban nem kérdezek -, tehát: valóban létezik a Magyar Kultúra?
Nosztalgiázzunk még! Nagy elődök és kortársak neve hömpölyög előttem sűrű folyamban: Vörösmarty Mihályé, Arany Jánosé, Babits Mihályé, Ady Endréé, Nagy Lászlóé, Weöres Sándoré, Bartók Béláé, Sebő Ferencé, Szörényi Leventéé, Csontváry Kosztka Tivadaré, Bajor Gizié, Kabos Gyuláé, Tolnay Klárié, Latinovits Zoltáné, de ne feledkezzünk meg a vajdaságiakról sem: Gion Nándorról, Csáth Gézáról, Kosztolányi Dezsőről, Tolnai Ottóról, Lovas Ildikó, Boros György, Gyurkovics Hunor, Lajkó Félixről... Kérem, bocsássanak meg e teljesség igénye nélkül, véletlenszerűen összeállított névsor miatt. Hiszen rengetegen vannak még, akik letettek valamit a magyarság asztalára.
Az idei évet nemzetközi szinten Mozartnak szentelték. Mi azonban 2006-ot talán Kosztolányi emlékévként tartjuk majd számon, hisz 70 évvel ezelőtt hunyt el. S most engedjék meg, hogy őt idézzem: ,,A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani...” Én szeretném, ha velem játszanának, ha velem ízlelnék azt, amit olykor gőgösen, és szinte közhelyesen csak kultúrának nevezünk.