Azt mondja, december elején töltötte be a hetvenedik életévét. Korát meghazudtoló fürgeséggel mozog a konyhában, és beszéde, emlékezőképessége szinte meghökkentő. Folyékonyan, választékos kifejezésekkel mesél régmúlt dolgokról. Élvezet hallgatni. Amikor ezt megmondom neki, elmosolyodik, és a világ legtermészetesebb hangján válaszol:
- Igen, már gyermekkoromban is azt mondták, nemcsak a szüleim, hanem az ismerősök is, hogy több eszem van, mint a három testvéremnek együttvéve. Tudja, én azt hiszem, hogy nekem a teremtő azért adott egy adaggal nagyobb értelmet, mint amennyi egy parasztcsemetének jár, mert ezzel akart kárpótolni azért, hogy nem látok rendesen. Annyira rövidlátó vagyok, hogy a pápaszemem már-már szódásüveg vastagságú.
Még most is szívesen veszek a kezembe újságot, kapcsolom be a rádiót vagy a tévét, mert szeretem tudni, milyen pillanatnyilag a világ állása - mondja a hófehér hajú asszony. - Pedig nem jártam iskolába, hiába szerettem volna tanulni. Még az elemi iskola négy osztályát sem fejeztem be, habár van róla bizonyítványom. Mert közbeszólt a háború. A nálam egy-két évvel idősebb gyerekek először szerb iskolába jártak (a régi jugóidő alatt), majd magyarban folytatták, de csak nagyon rövid ideig. Emlékszem a bátyám irkájára. Egy szót sem értettünk abból, amit belőle tanult, de bevágta szóról szóra, és jó jegyet kapott. Az senkit sem izgatott, hogy fogalma sem volt róla, mit beszél a tanítónak. Mert akkor olyan idők jártak. Nagyon szegények voltunk, és ezt valóban úgy értse, ahogy mondom. Heten éltünk egy szoba-konyhában: a szüleim, mi négyen, gyerekek és az apai nagyanyám. De tudnivaló, hogy a szobába nem lehetett csak úgy bemenni, az élet a konyhában folyt: ott főztünk, ott fürödtünk szombat esténként egy hatalmas fateknőben, ott volt három ágy, meg egy sezlon, azon aludt a nagymama, mi pedig az ágyakban kettesével. Ennivalónk mindig volt, mert az udvarban tartottunk csirkéket, az omladozó ólban volt telenként egy koca is, amit mosogatóléből, főtt tökből hizlaltunk kövérre. A cipőt, kabátot egymástól örököltük, de ha most azt mondom, hogy nem voltunk boldogtalanok, elégedetlenek, nyilván el sem hiszi. A bennünket körülvevő szegénység volt a világunk, és abban megtanultunk élni, mozogni, még örülni is.
A szüleim házmesterfélék voltak egy német család birtokán. A házmester szó nem a legmegfelelőbb, abban az időben nálunk kapásnak hívták az olyan munkást, akinek - lakás ellenében a birtokon - az volt a feladata, hogy télen, amikor az uraság a családjával beköltözött a városba, vigyázzon a gazdaságra, tavasszal pedig munkásokat toborozzon a tavaszi munkálatokhoz, egyszóval olyan előmunkásféle volt, de ez nem jelentett a lakáson kívül semmiféle kedvezményt a családnak. Tavasszal, mielőtt az úrék kiköltöztek volna, mindig megjelent a gazda, odaadta anyámnak a nagyház kulcsát, hogy alaposan szellőztessen, takarítson ki, mire jönnek. Anyám időnként felvitt magával a nagyházba, ahol 11 lépcső vezetett a nagy bejárati vasajtóig. Ámulva csodáltam a rengeteg szép bútort, képeket, volt olyan bútordarab, amiről azt sem tudtam, mire szolgál. Bennünket úgy neveltek, hogy az uraság biztosítja nekünk a betevő falatot, a tetőt a fejünk fölé, időnként néhány használt holmit ad, amit az ő gyerekei levetettek - hát úgy kell tisztelni, ahogy az kijár neki. Talán ez volt a magyarázata, hogy amikor anyámnak a nagyházban segítettem, le sem mertem ülni egyetlen székre sem, nehogy megszentségtelenítsem az uraság holmiját.
A világháború már javában dúlt, amikor a német családok menekülni kezdtek. Arra emlékszem, hogy ősz volt, amikor a gazda felhívta anyámékat a nagyházba. Elég sokáig maradtak ott, anyám sírt, amikor lejöttek, és többet nem láttam az úrékat. A bejárati vasajtóra egy nagy lakat került, amit aztán a partizánok fejszével vertek le, mikor bevonultak. Gyermekként ugyancsak birizgálta a fantáziámat, mi lesz a sorsa annak a sok szép holminak, ami a nagyházban van. De hamarosan megjött rá a válasz, amikor a birtokot államosították. Ami bútort a partizánok meghagytak, azt széthúzta a falu népe. Én nagyon dühös voltam a szüleimre, úgy éreztem, az egykori gazdánk holmija elsősorban bennünket illetett volna meg, de ezt nem mertem hangosan kimondani. Már nagylány voltam, amikor megtudtam, hogy mi is részesültünk a nagyház leltárából, méghozzá jóval előbb, mint ahogy a ,,felszabadítók' kifosztották volna. Anyám nem számolt be nekem erről, az elejtett szavakból következtettem rá, hogy az úrék mindent vittek, ami vihető volt. De maradt rengeteg porcelán, festmény, ezüst evőeszköz, kristály. Mindezt a nagyház alatti pincébe hordták, és olyan ügyesen falazták be a lejáratot, hogy nem látszott pincének. A szüleim azt a feladatot kapták, hogy szükség esetén, pontosabban akkor, ha az eldugott holmi veszélybe kerül, értékesítsék az uraságot, és a pénzt őrizzék meg arra az időre, ha visszajönnek. Még ma sem tudom, mekkora összegről volt szó, de nem volt kevés. A pincei dolgokból a családba csak néhány porcelántányér került, meg egy hatalmas, ovális Mária-kép, ami ott függött anyámék ágya felett, amikor már volt hálószobabútorunk.
Anyám fiatalasszony volt, feltételezem, hogy benne is felébredt a jobb élet utáni vágy. Ott volt az úrék pénze kezdőtőkének. Először a háború után egy kis házat vettek, majd földeket, amennyit abban az időben lehetett. Aztán megindultak innen a ,,turistajáratok' Olaszország felé, hát anyám is ,,turista' lett. Hetente legalább egyszer elment Triesztbe, de szervezett utazás esetén többször is. Talán maga is emlékszik azokra az időkre. Ebből a bevásárlóturizmusból lendült fel néhány faluban az élet. Kétszer én is voltam velük, és csak jóval később vált előttem világossá, miért vigyázott legalább két elárusító egy-egy jugó vevőre. Mert loptak, mint a güzü. Azt hiszem, anyám sem volt kivétel, habár erről sohasem beszéltünk. Fellendült az életszínvonalunk, apám gyári állást kapott, kocsit is vettek, bennünket, gyerekeket tisztességesen utunkra bocsátottak. Úgy tíz évvel ezelőtt aztán - édesanyám már nagyon beteg volt - váratlanul beállított hozzánk két úriember. Kiderült, hogy az uraságék gyerekei. Hivatali úton jártak, s úgy gondolták, felkeresik gyermekkoruk emlékeik alapján a családunkat. Semmit sem kértek, nem is nagyon kérdezősködtek, okos emberek lévén tudták ők, mi történt itt a háború után. Szívélyesen elköszöntek, de anyám meg volt győződve, hogy a pénzükért jöttek. Szinte eszelősen ragaszkodott hozzá, hogy adjuk el a családi házat, a kocsit, mert szerinte mindent az egykori gazdáink pénzének köszönhetünk. Éjjeleken át nem aludt, ha elszunnyadt, állandóan mentegetőzött: ,,Szegények voltuk, többet akartam!" Meg vagyok győződve, hogy a lelkében későn felébredő bűntudat vitte sírba. Én nem ítélem el, csak azt sajnálom, hogy ezt míg élt, nem mondtam meg neki.