Csodálatos ereje lehet az emberi akaratnak, ha értelemmel párosítjuk. Számtalan esetben, amikor gyógyíthatatlan betegséget állapítanak meg az orvosok, a beteg vasakarata csodákra képes: elősegíti a gyógyulást. Mert minden az értelmünkből fakad, és ha azt tudatosan irányítjuk, eredményt hozhat még akkor is, ha ez rácáfol a tudományra. Ágnes azt mondja, vasakaratának köszönheti, hogy megérte a hatvan évet, de egyre gyakrabban teszi fel önmagának a kérdést: érdemes volt-e szembeszállni sorsával, megküzdeni a lehetetlennel?
- Sokszor, ha egyedül vagyok, megpróbálom végigjárni ismét az utat, amelyet megtettem, de színigaz, hogy még az emlékezésbe is belefáradok - mondja valami nagy egykedvűséggel az asszony. Ha mástól hallanám a saját életem történetét, azt mondanám, hogy bizony élénk a képzelőereje. Pedig minden, amit elmondok, megtörtént velem, és önmagam is csodálkozom, hogy még itt vagyok, és még mindig akarok valamit. Szerelemgyerek vagyok, amit más szóval fattyúnak neveznek, de én ki nem állhatom ezt a szót, mert valahogy magában foglalja a közutálatot, a másodrendűséget. Ezt pedig már gyermekkoromtól fogva el akartam kerülni. Az édesanyám egy jómódú értelmiségi család egyetlen gyermeke volt. A nagyapám már leélte élete javát, amikor anyám megszületett. Saját bevallása szerint életében mindent megkapott, amit csak akart, még a szabadságból is jóval többet, mint ami abban az időben szokásos volt. Ez lett az oka, hogy lányfejjel esett teherbe, és amikor az esküvő előtt apám lelépett, a nagyszüleim természetesnek tartották, hogy én világra jöjjek. Mivel anyám dolgozott, egészen iskoláskoromig a nagyiék neveltek, habár anyám is ott élt velünk. Ő volt a dolgozó nő, és ez a nagyanyám szemében, aki örök életében háziasszony volt, csodálatos teljesítménynek számított, és igyekezett minden terhet levenni a válláról. Már negyedik elemibe jártam, amikor anyám megismerkedett egy férfivel, és hozzáment. Én voltam, ugye, a nemkívánatos hozomány, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy velük éljek. Utáltam a mostohaapámat, mert nem becsülte meg anyám ragaszkodását, sokszor előttem is megalázta, számtalanszor azt is a szemére vetette, hogy én vagyok, egyszóval úgy bánt vele, mint a leértékelt áruval, melyet megveszünk ugyan, de tudjuk, hogy kevesebbet ér. Valamelyest rendeződött a családban a viszony, amikor megszületett a húgom. De csak rövid időre. Egész pontosan addig, amíg a mostohám nem talált egy jóval fiatalabb nőt. Ekkor elhagyta miatta nemcsak az anyámat, de a lányát is, rólam nem is beszélve. Azt hiszem, anyámban a büszkeség nagyobb volt minden érzelemnél, és nem költözött vissza a szüleihez. Eleinte albérletben éltünk, és én már elég nagy voltam ahhoz, hogy vigyázzak a húgomra, amíg anyám rengeteget dolgozott, túlórázott. Lassan összejött hát egy tisztességes lakásra, berendezésre való. Közben felnőttem, de az egyetemről le kellett maradnom, mert anyám keresetéből nem futotta rá. Dolgozni kezdtem, és a munkahelyemen ismerkedtem meg a leendő férjemmel, aki mérnökként a főnököm volt. Összeházasodtunk, lakást vettünk, és mondhatom, nagyon boldogok voltunk. Elég sok problémám volt a terhesség idején, sokat gyengélkedtem, de megszültem a fiamat, aki mindössze öt napot élt. A szülés után derült csak ki, hogy méhrákom van. A férjem valósággal összeomlott, amikor közölték velünk a diagnózist. De énbennem akkor felébredt az élni akarás. Volt egy idős professzor, aki sokat beszélgetett velem, és igyekezett megmagyarázni, hogy a gyógyulás útja sokszor a beteg élni akarásától is függ. Hát én élni akartam. Nem akartam elveszíteni, amit végre megkaptam az élettől: szeretetet, megbecsülést, az összetartozás melengető érzését. Megműtöttek ugyan, de megmondták, hogy a kórnak már van áttétele, megtörténhet, hogy műtenek majd még egyszer. Átestem a rákosok gyógyításának minden stációján, voltam negyvenkilós, voltam kopasz, de közben csak úgy lobogott bennem az élni akarás. Ne kérdezze, milyen áron, de elmúlt a kritikus öt év, és én még életbe voltam - egy a sok közül. Ismét dolgoztam, a férjemmel, terveket szőttünk, habár ezekből a gyermekáldást ki kellett zárnunk. Azt terveztük, hogy örökbe fogadunk egy kisfiút, ha hazajövünk a tengerről, elindítjuk a folyamatot. De a nyaralásból egyedül jöttem haza, őt búvárkodás közben infarktus érte. A temetés után következett életem legcsúnyább szakasza: a szülei pert indítottak ellenem, a lakás és minden vagyonunk felét követelve, mivel nem volt gyerekünk. Ezzel a három évig húzódó perrel bemocskolták minden emlékemet, úgyhogy végül eladtam a lakást, hogy kifizessem őket, és visszaköltöztem anyámhoz. A húgom egyetemre indult, segítettem anyámnak, hogy legalább a húgom valósítsa meg, amit elképzelt. Sehogyan sem tudtam kialakítani egy igazi, tartósabb kapcsolatot, pedig akkor még csak 35 éves voltam. Örültem a húgom sikerének, a felavatásán én voltam a világon a legboldogabb, még azt is szó nélkül eltűrtem, hogy az ünnepségen megjelent az apja is, aki időközben soha, egyetlen dinárral, egyetlen biztató szóval sem segített nekünk.
Már a húgom lakodalmát terveztük, amikor egy hétvégén a vőlegényével motorkerékpárral horgászni indultak a Dunára. A közúti balesetben a fiú szörnyethalt, a húgom a kórházban még két hetet élt, de ő is belehalta sérülésekbe. Azt hiszem, az anyám bánatában halt meg 11 hónappal később. Időközben a nagyszülők is a másvilágra költöztek, így teljesen egyedül maradtam. Olyan erővel szakadt rám a magány, hogy azt hittem, beleőrülök. Valahogy eszembe jutotta professzor, aki a műtétem előtt annyit bátorított, egyengette az utamat. Felkerestem, hogy megkérdezzem tőle, mi értelme volt legyőzni a rákot, ha az életemnek az égvilágon semmi, de semmi értelme sincs már. Az egykori orvosom ekkor már közel járt a nyolcvanhoz, de annyi megértéssel, olyan odaadással igyekezett lelket önteni belém, hogy valahogy ismét talpra álltam. Szerencsémre nagyon szép munkahelyem volt, elhatároztam, hogy tanulok. Sikerrel és elég gyorsan befejeztem a főiskolát, jobb munkahelyet kaptam, de valahogy mindig egy kicsit kilógtam a sorból. Ehhez tudni kell, hogy az égvilágon senkim sem volt, egyetlen rokonom sem, csak a barátaim, akik még a házasságom idején kapcsolódtak az életembe. Megbecsültem őket, ápoltam ezeket a kapcsolatokat mindaddig, míg meg nem ismertem a második férjemet, aki elvált ember volt, nálam négy évvel fiatalabb. Volt egy tízéves kislánya, aki az anyjával élt ugyan, de többet volt velünk, mint vele. Mi adtuk férjhez is, és én, a balga, úgy éreztem, hogy végre igazi családom van. Megszületett az unoka, igyekeztem mindenben a segítségükre lenni - de hiába. Ha bármit mondtam, ha valamiben tanácsot adtam a fiataloknak, a férjem mindig hozzátette: mit tudod te ezt, hiszen neked sose volt gyereked! Eleinte nem tulajdonítottam ennek a leértékelésnek nagyobb jelentőséget, mindaddig, amíg egyszer a lánya is oda nem mondta: Te ezt nem tudhatod, ne okoskodj. Az unoka már középiskolás, legalábbis remélem, hogy sikerül neki a beiratkozás, hiszen sikeresen letette a felvételit. De már azt sem mertem nekik tanácsolni, hogy hova iratkozzon a gyerek, pedig pontosan érzem, mihez van tehetsége. Nekem nincs semmiféle jogom, hiszen én egyféle leértékelt holmi vagyok.