Azt mondják a Védák bölcsei, hogy a fejlett lelkeknek a Mester nagyon korán megjelenik. Nem tudom, hogy ezek közé tartozom-e, de azt egészen bizonyosan tudom, hogy Nemes István igazi mester. Három-négyéves korom óta ismerem. Akárcsak a Képes Bibliát is. Habár egy jézusi emberöltő elmúlt azóta, hogy ez a Nagy Szelíd dajkált, számomra csak nemrég vált teljesen világossá, kivel is találkoztam személyében. Ez a nemes élt Duna-parti remeteként is, összejárta Európát, egyszer még palackpostával is üzent nekünk a nagyvilágból, a Földközi-tengerből kihalászott levelét egy kedves német turistacsalád továbbította címünkre. Hallottam, most ismét remeteéletre készül, valahol Nyugat-Magyarországon. Képei pénzben kifejezhetetlen értékűek. Aki látta őket, s aki tulajdonosukká válhat, különleges kiváltságot érezhet: a Sors kegyeltje lesz, mert amit Nemes mester ad a szemlélőnek, az megismételhetetlen Varázslat. Teljesen egyedi és egyéni. Az Út, az Igazság és az Élet kiválasztottja az, akinek a falán egy Nemes-alkotás függhet. Még a technikája is unikummá formálódott mára. Maga alakította ki, s ezzel máris bekerülhetne a világ bármely festészeti enciklopédiájába. De ő ezt nem tartja fontosnak.
Kompromisszumok nélkül alkot.
Kérdezgettem, faggattam most is, mint régen.
- Feltűnően szűkszavú ember vagy...
- Kisded koromban későn szólaltam meg. Majdnem kétéves voltam, az udvaron ültem a sámlin, amikor anyám nagy meglepetésére megszólaltam: ,,Mama, csicsereg a madár...'' ,,Hol, kisfiam?” - kérdezte ő meglepetten, és én így feleltem: ,,A Matyiék házán''... Most, mikor gyerekkori kedvenceimet festem, a madarakat, jövendőlátónak, táltosnak mondhatnám magam. Ezt a bátor állítást mintha alátámasztanák gyerekkori epilepsziás rohamaim, melyek során révült állapotokba jutottam.
- A saját egyedülálló stílusod, technikád milyen stációkon ment keresztül?
- Nem választom stációkra, korszakokra se a munkám, se a létem. Nem is irányítom egyiket sem. Ezt a Mindenható akarta így, akinek én csak a szolgája vagyok. Az, hogy a technikám egyedülálló, nem tervezett dolog. Véletlen? Talán az sem. Egyszerű: téves (?) mappát vittem magammal egy hosszabb utazásra, és alapozott tábláim hiányát a kéznél levő papírral, annak is a legsérülékenyebb fajtájával pótoltam. Maga az anyag, ha alázattal kezelik, megmondja, hogyan lehet vele bánni, és mit tud adni. Így született meg, ebből a kapcsolatból, a skiccpauszra festett sorozatom. Az anyag és én titkaink egy részét együtt őrizzük. Nem a ''tolvajok”-tól, a plagizátoroktól féltve-tartva, hanem egy kis titokzatosság meg a játék kedvéért.
- A képzőművészet nyelvét kifejezőbbnek tartottad-e a költészetnél és a zenénél, azért választottad azt?
- A költészet, a zene és a képzőművészet nyelve, eszköztára csak látszólag különbözik. Akinek van mondanivalója, és a Mindenható kiválasztotta, hogy mondja el a hozzá legközelebb álló formában, amit akar, és ezt kellő alázattal csinálja, annak számára a költészet nyelve éppannyira kifejező (a magyar meg különösen alkalmas erre) lehet, mint a zenéé vagy a képzőművészeté. Én nyomdászcsaládban születtem. Apánk nyomdájában papírban nem volt hiány akkor sem, amikor más dolgokban szűkölködtünk. Gyerekként fogtam az elém tett rajzlapot és a ceruzát (színeset, ha maradt a karácsonyi ajándékként kapott kis készletből) vagy a zsírkrétát, és mint megannyi gyerek, fél napokig rajzoltam. Csakhogy én soha többé nem hagytam abba. Ez velem született, a lelkem részeként.
- Mi a véleményed a mai rohanó világról?
- Magam nem rohanok. Legalábbis nem abba az irányba, amerre a szomszédok, barátok és általában az emberek, a világ... Nem tudom, ki mi után rohan - bár a nagy többség a kényelem megvásárlása végett fut a pénz után, hogy később kiderüljön, csupa fölösleges dolgot halmozott föl, kacatokkal veszik körül magukat az emberek, az életük pedig közben elszalad mellettük... Én még szemlélője sem vagyok e versenynek, csak érzem magam körül.
- Az idők során egyre éteribbek, látomásszerűbbek lettek a képi megfogalmazásaid, mintha szüntelenül légiesedő és egyre finomabb szférákig hatolnál. Úgy érzem, képeid módfelett személyesek. Lehet, hogy az uniformizáció és a robotizáció korunkban visszafordítható folyamat mégis?
- Magamhoz hű voltam mindig is, és őszinte érzelmi megnyilvánulásaim az alkotásaim. Mint minden tiszta szívű, az emberiséghez tartozom. Az emberek a reklámok, a politika és más propaganda hatására meg vannak zavarodva. A ,,nagyok”-nak, a profitimádóknak, ilyen emberfajta kell. Orránál fogva vezethető nyáj, amely már egy lépésre van csak a szófogadó robotoktól. De eljön az ébredés ideje. Nem lehet, hogy mindannyiunkat abba a zsákutcába tereljenek, ahol pusztulás vár ránk, de a ,,nagyok''-ra is. A magamhoz hasonló éber emberek sem haltak ki. Van remény arra, hogy szebb idők is várnak az emberiségre. A katarzis ideje már nem lehet messze.
- Mekkora a művész szabadsága, ha az anyagi haszonért (is) dolgozik?
- Azon a parton nem jártam. A pénz nem lehet jó tanító, se tanácsadó. Az imént emlegetett pénzhajsza nem táptalaja a szabadságnak, bármennyire is azt gondolják, hogy pénzzel szabadságot is lehet venni. Aki nem szabad, az nem is lehet őszinte. És az erkölcsöt még nem is említettük. A művészet Isten mintájára alkotó, teremtő tevékenység. Magától értetődő, hogy ez alázattal, erkölccsel és szabadsággal jár.
- Szerintem a művészi alkotások valójában megfizethetetlenek, nem lehet pénzzel kifejezni, sem lemérni az értéküket. Fáj-e, amikor meg kell válnod egy ilyen dédelgetett, teljes odaadással készült csemetédtől?
- Nem fáj. Öröm számomra, ha ez nagy ritkán megtörténik. Nem(csak) saját magamnak festek. A festészetem számomra egy belső dolog, és gondolom, a képeim legjavát hozom a közönség elé. Ha ez számukra is öröm, mint ahogy számomra az maga az alkotás, akkor van értelme a munkámnak. És ezt én így mérem - hogy mennyi örömet visz magával a művészetbarát -, nem pénzzel. Persze itt lebeg a levegőben a kérdés: és miből él meg a festő? Nem tudom, de nekem szerencsém van: az Olaszországban élő Irén húgom a mecénásom is egyben. Tudom, ritka fajta.
- Mit jelentene számodra egy olyan kép, amelynek csakis te lennél/lehetnél a szemlélője? Be tudnád-e fejezni?
- Nos, sok ilyen képem van, amit nem vittem még közönség elé. A festmény elkészül úgy, hogy nem veszem tudomásul az időt. Élete van, rövidebb-hosszabb. Néha harmadnap vagy egy-két év múlva, mintha letért volna az útról, még hozzányúlok, és új erőt adok továbbéléséhez, de sokszor teljesen átfestem, mert meglátom, hogy üzenni akar valamit, amit előbb nem ''hallottam” tisztán. Persze, a legtöbb úgy marad, mint amikor letettem elébe az ecsetet, és áldásom adtam rá.