Faluhelyen persze, merőben másként, más elfoglaltságok között éli meg az ember a mindennapos (kényszer)bezártságot, mint egy nagyváros valamelyik tömbházának emeleti lakásába szorulva. Többnyire ott van számára a kert meg a ház körüli kisebb-nagyobb munkák, esténként pedig akár olvasgathat is. Mint tették azt őseink hajdanán. Azokban az időkben, amikor még a falukönyvtáraknak is megvolt a maga böcsületük.

Kölyökkoromban nekem a képregények jöttek be inkább, az olasz iskola remekei. Jobban belegondolva ezekből a sztrippekből tanultam meg olvasni is. Szerbül. Az anyanyelvemen „elfogyasztott” első kalandregényt viszont sokkal, de sokkal sűrűbben szedett betűtípussal nyomtatták. Ebben is volt ugyan egy-két illusztráció, ellenben a lényeget magukban a sorokban kellett megkeresnem. Tizenévesen, érthetően, ez csak maga a fabula volt, ám az idők múlásával egyre inkább a lapokon elrejtett üzenetek is rám köszöntek. A szóban forgó, kopottas és igencsak megsárgult levelű kalandregényt néhány nappal ezelőtt vettem le újból a könyvespolcról. Haramiák kapitánya. Írta Christian August Vulpius (1762—1827). Johann Wolfgang von Goethe német költőóriás sógora. Egy, a Delfin Könyvek című sorozat részeként publikált kötet jött elém a múltból, egész pontosan 1969-ben hagyta el a nyomdát. 71 300 példányban. Budapesten. A Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó gondozásában.

A szerző felvételei

Ámbár legelső találkozásunk idején is sejthettem, hogy a regény főhőse, vagyis Rinaldo Rinaldini zsiványkapitány, az olasz csizma szinte bármelyik pontján vakmerően felbukkanó haramiavezér csupán fikció, időről időre jóleső érzés volt azonosulni vele. A régi idők romantikus hősének lovagias viselkedésével. A témában jártasabbak feljegyezései között bukkantam rá évtizedekkel később, hogy egy, az életét bemutató színpadi mű (1812) hatására születhetett meg ugyanabban az esztendőben az Angyal Bandi-trilógia is. A betyár téma első magyarországi, ugyancsak színházi feldolgozása. Tehát betyár! Hm. Most már értem... Bármikor rossz fát tettem a tűzre, anyai nagyanyám csak annyit mondott csendesen, mégis korholón: Te Rinaldo! 

Rinaldo a valóságban soha nem élt, mégis „alakja a XIX. század második, illetve a XX. század első felében széles körben jelen volt a magyar társadalomban”. Településeink szegényebb néprétegeinek (ponyva)irodalmi hőse. „A gazdagok réme, szépasszonyok kedvence, bajtársainak vezére. Nemes lelkű haramia, aki legvadabb kalandja közben is arra áhítozik, bárcsak jó és igaz ügy érdekében áldozhatná életét és vérét” — csak a Jóisten a megmondhatója, hányszor olvastam el irodalmi eszmélésem óta e végszót. Néhány gondolatnyi szünettel csupán a borító hátlapján. A feltüntetett akkori árjegyzék alatt: 13,50 Ft

Fél évszázad távlatából szemlélve valahogy minden teljesen másként fest, és másak lettek valós és vélt értékeink, illetve ideáljaink is. Ráadásul a visszásságokból eredő gondjaink és bajaink sem múltak el, csupán átalakultak. Pedig a megoldás szinte a kezdetek óta előttünk volt, van és remélhetőleg ott is marad még egy ideig. Esetünkben a 180. oldalon.

„A bölcsesség temploma a természet, melynek nincsenek titkai, csupán törvényei. Ezek csak addig titkok, amíg meg nem ismertük őket. Valójában a természet nyitott könyv, melyet bárki elolvashat. Persze, jó szem kell hozzá, figyelem, elmélyedés s mindenekelőtt szeretet, a természet szeretete. Az igazság megismeréséhez is ez kell, az igazság szenvedélyes szeretete. A legtöbb ember elérheti ezt is, azt is. Persze vannak, akik nem érhetik el, akár a botfülű a zene igazi megértését, de még a botfülű is közelebb kerülhet a zenéhez, ha igazán akarja.”