A jelek szerint csak visszafogottan ünnepelnek az érintettek. Ez nyilván nem csak azért van így, mert az euró csak később, 2002. január 1-jén vált kézzelfogható valósággá mintegy 300 millió európai számára. Valójában jó, ha sok van belőle, vagy ha sok lenne, de azért megjegyezhető, hogy az eddigi huszonöt év nem tekinthető valamiféle diadalmenetnek.

Az első tíz évet a közös valuta sikeres bevezetése, majd az euróövezet újabb négy tagjának a felvétele „bearanyozta” ugyan, de a 2008. évi válság során megmutatkoztak a gyenge pontjai, kiütköztek gyermekbetegségei. Az évforduló valószínűleg azért sem kapott nagyobb figyelmet, mert az EU számos geopolitikai és gazdasági kihívással kénytelen szembesülni. Mindemellett a vonzerejét, a „sármját” sem vonhatjuk kétségbe, hiszen olyan országok is használják hivatalos fizetőeszközként, amelyek nem tagjai nemhogy az euróövezetnek, de még az Európai Uniónak sem.

Az euró a politika szüleménye. Bevezetésével — a számos politikai kompromisszum miatt — egy mesterséges valami jött létre. Ezért már korábban is sokan kétségbe vonták, hogy meddig lesz fenntartható ez az állapot. Az euró hivatalos bevezetéséhez az EU öt úgynevezett maastrichti kritérium teljesítését várja el, melyek célja az uniós országok gazdasági szintjének közelítése, ami egy monetáris unióhoz feltétlenül szükséges. Az inflációs ráta az egyéves referencia-időszakban nem haladhatja meg 1,5 százaléknál nagyobb mértékben a három legalacsonyabb mutatójú tagállam inflációs rátájának átlagát. Az éves költségvetési hiány nem haladhatja meg a GDP 3 százalékát. A bruttó államadósság pedig nem lépheti túl a GDP 60 százalékát. A kritériumokat azonban számos közgazdász bírálja. Szerintük a nemzetgazdaságok egészséges fejlődéséhez néha szükség van az egyensúlytól való eltávolodásra, legyen az egy kicsit nagyobb infláció vagy a megszabott 3 százaléknál nagyobb költségvetési hiány túllépése.

Koszovó és Montenegró mindenféle jóváhagyás nélkül saját fizetőeszközként használja a közös európai pénznemet. Szerbiában viszont olyan különleges státusza van, hogy a napi forgalomban ugyan nem használjuk, de ha ingatlant vagy személygépkocsit vásárol valaki, dinárban valószínűleg kapásból meg sem tudná mondani az árát, csak euróban. A pénzforgalom is többnyire abban történik meg. De például a lakbért is ritkán állapítják meg dinárban. Ilyen nézőpontból az euró egyszerűbbé tette az európai emberek életét, köztük a miénket is. Könnyebben összehasonlíthatjuk az árakat, emellett az utazásban és a külkereskedelemben is sokat segíthet, ha euróban gondolkodunk. Nem mellékesen az európai közös pénz jelenleg a világ második legfontosabb valutája. Sokan viszont máig úgy tekintenek az euróra, mint a globális pénzhatalmi struktúra által „működtetett” és szigorúan ellenőrzött „kvázi pénzre”. Talán ebből eredően, de más okokból is megállapítható, hogy az euró sorsa nem egyértelmű, léte nem végleges, jövője bizonytalan.

Egy valutaövezet sorsa persze elsősorban attól függ, hogy a tagországok mennyire versenyképesek, milyen gazdasági eredményeket tudnak a jövőben produkálni. Korábban politikai körökben, főleg az ellenzéki oldalon, többször is felmerült, hogy a „saját szakállunkra” esetleg mi is bevezethetnénk az eurót a dinár helyett. E kifejezés ahhoz köthető, hogy egykor a szakáll a (férfiúi) függetlenség és a becsület jelképe volt. A saját pénz megszüntetése, feladása hosszabb távon mindenképp a függetlenség egy szeletéről való lemondás lenne, annak valamennyi előnyével és hátrányával együtt.