Irodalomelméletet, irodalomtudományt tanított nekünk bölcsészeknek a Tanár úr, verstant, stilisztikát... Pontosan, szépen, egyszerűen és nagyszerűen, úgy, hogy mindenki megértse: mi a tragédia, mi a komédia, az alliteráció, a hasonlat, az ölelkező rím... Alig vártam az óráit. Akkor még Újvidék központjában, a Njegoš utcában volt a faksz, a katedrális tőszomszédságában. Izgatottan lestük, mikor tűnik föl délceg, szikár alakja, visszafogott mosolya a folyosó végében, hogy aztán kérdésekkel halmozzuk el, s hogy szünetben is körülvehessük, élvezhessük közvetlen, de mindig kimért, szelíd modorát, bölcs tanácsait. Három nagy tanáregyéniség volt akkoriban az újvidéki bölcsészkaron: Szeli István, meg az ő leghűbb tanítványa: a kivételes tehetségű Bori Imre és a párizsi Sorbonne-on diplomázott nagy öreg, Sreten Marić, aki nekünk magyaroknak világirodalmat tanított. Magyarul olvastuk a műveket, és szerbül feleltetett bennünket. (De úgy, olyan tüzetességgel, hogy még azt is tudnunk kellett, hogy hívták Vronszkij lovát az Anna Kareninában.) Mondanom sem kell, hogy mind a hárman szigorúan megkövetelték az alapos tárgyi tudást, és mind a hárman akadémikusok lettek. Annak ellenére -- vagy éppen azért?! --, hogy azt vallották (Kosztolányi szavaival élve): ,,Nincs olyan bonyolult kérdés sem a természettudományban, sem a szellemi tudományokban, melyet meg ne lehetne értetni egy nyílt eszű paraszttal is...'' ,,Ha gondolatod annyira csavaros és sokrétű, hogy nem tudod kézzelfoghatóan kifejezni, ez intő jel arra, hogy gondolatod egy fabatkát sem ér, s leghelyesebben teszed, ha tüstént elveted, és ki sem fejezed” -- idéz költőnk a Nyelv és lélek c. könyvében egy francia gondolkodót. Úgy adtak elő ezek a tanáraink -- az alkotók, a művük és persze a hallgatóik iránti alázattal, mindenféle ködösítés, halandzsázás és köntörfalazás nélkül --, hogy nemcsak a tudatunkba véstük, hanem hajlandók voltunk elfogadni is minden szavukat. Éreztem, egyre jobban szeretem az irodalmat, s egyre jobban csodálom az anyanyelvemet.
De Szeli tanár úr volt és maradt a legmagyarabb gondolkodó és író tudós emberünk. Kristálytiszta kéziratai, az összefüggéseket kutató könyvei világosan mutatják: nyelv és gondolat szoros kapcsolatban áll egymással. Mert ,,mihelyt a gondolat elszakad a nyelvtől, és nem együtt lélegzik vele, maga a gondolat is elhomályosul.”
Mondom ezt ma, amikor nemegyszer tanúi lehetünk annak a sajnálatos ténynek, hogy tudományos nyelvünk egyre jobban elveszti ,,őseredeti egyszerűségét, egyre körmönfontabbá, egyre ügyeskedőbbé lesz'', akkor, amikor egyetemi hallgatóink egyes tanáraiknál annál jobb érdemjegyet kapnak a dolgozatukra, minél nyakatekertebben, minél több idegen szóval fogalmaznak, amikor a tanulmányok ,,a kínaiak szent nyelvéhez kezdenek hasonlítani, melyet a beavatott papokon kívül egy teremtett lélek sem érthetett meg.” Ez lenne a cél? Vagy pedig az, hogy mindenkihez, édes mindnyájunkhoz eljusson a szó? Mint a mostani kanizsai írótáborban találóan elhangzott: mi itt élünk, itt, ezen a történelmi viharok tépázta vidéken, ahol egyre kevesebben vagyunk, nem pedig Párizs központjában, a művészetek fellegvárában, ahol ilyen problémák híján büntetlenül kísérletezhet bármivel, aki csak akar... Vajon lesz-e még kinek írnunk nemsokára?
Szeli tanár úr nem halandzsázott, nem mismásolt, nem ,,modernkedett'', nem fitogtatta szédületes tudását sohasem. Nem sáfárkodott a ránk bízott megtartó örökséggel. Ő világosan vázolta a témát, megpróbálta megvilágítani azt, ami előre mutat. Mert úgy véli: nyelv és kultúra szorosan összefügg. Nyelvünk kifejezőkészségének apadásáért -- írja Nyelvhasználatunk etikája c. könyvében -- elsősorban maga a beszélő és író ember a felelős, az újságíró, a tanár, a tisztviselő, a szépíró, a színész, a rádióbemondó, a televízió-riporter, mindenki, aki munkájának végzése és hivatásának gyakorlása során nyelvi interakcióba kerül más emberrel. ,,Mert erőszakcselekedetnek tartom, ha valaki ezres vagy sokezres példányszámú folyóiratban , heti- vagy napilapban az olvasóra akar lőcsölni vagy éppen erőszakolni egyfajta modort, hangnemet, kifejezésformát, szóhasználatot, amit az nem fogadhat el a magáénak, s ami már nemcsak a személyi megítélés kérdése többé, nem úgytetszés, felfogás, hogy ne mondjam: gusztus dolga, hanem közügy.''
Köszönjük a tüzet a tisztánlátáshoz, Tanár úr!