My Fair Lady

A My Fair Lady musical mind Amerikában, mind pedig kis hazánkban példátlan népszerűségre tett szert. A vitriolos tollú Bernard Shaw Pygmalion című drámája volt az alapja, s 1958-ban már a Broadwayn aratott megérdemelt sikert. Itt azért említsük meg a két főszereplő, Rex Harrison és Julie Andrews nevét, ők alapozták meg a mindmáig tartó diadalt. A darabból 1964-ben film készült, s igen nagy vihart kavart, hogy a női főszerepet nem az említett Broadway-sztár, hanem Audrey Hepburn kapta. A magyar közönség ezzel igencsak jól járt, hiszen Hepburn népszerűsége a Római vakáció óta töretlen volt.

Magyarországon is hamar ismertté vált a musical, 1966-ban az Operett Színház sztárszereposztásban mutatta be. Higginst Básti Lajos, Bessenyei Ferenc alakította, míg Eliza szerepét olyan neves művészek személyesítették meg, mint Lehoczky Zsuzsa, Galambos Erzsi és Psota Irén. A frenetikus siker nyomán a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat is piacra dobta a hangfelvételt, e lemezen Básti Lajos és Lehoczky Zsuzsa alakítja a főszerepeket. A darab valamit átmentett Shaw kemény társadalomrajzából, csak „brodvésítették”. Mivel Shaw-t kiváló operakritikusként is ismertem, kíváncsi vagyok, hogy mit szólt volna darabja ilyetén való feldolgozásához.

A Kolozsvári Magyar Opera tavaly, az év vége felé közeledve mutatta be Frederick Loewe és Alan Jay Lerner művét, s ahogy érzékeltem, a telt házas musicalelőadás még mindig népszerű a fiatalok körében is. Korrekt bemutatónak lehettem részese, a színészek mindent megtettek a siker érdekében. Egy megjegyzés: a darab egy kicsit hosszú, a lendülete érdekében a szöveges részből lehetett volna húzni.

Az Eliza szerepét alakító Modra Noémi különösen üde színfoltja volt az előadásnak. Tízéves craiovai tapasztalattal és széles operarepertoárral felvértezve tért vissza szülőföldjére, s ahogy elnéztem, igen szép szerepekkel várták. Elizaként is tökéletesen helytállt, meggyőzően alakította a kültelki virágáruslányt s a szerepe szerinti kikupált úrinőt. Egyes felhangok a rendező szemére vetették, hogy az egyszerű lány székely akcentusának „echte magyarra” való változtatására alapoz. Lehet benne valami, de nem volt zavaró, s nem kell mindenbe ideológiát csempészni. Egyébként a művésznővel készített, az interneten fellelhető interjúban is visszaköszön szép, ízes beszéde, isten őrizz, hogy változtasson rajta egy „Higgins karmaiban”.

Amíg Eliza megformálása igazán hálás szerep, addig Higgins professzoré jóval szofisztikáltabb: lépésről lépésre kell felépíteni. Ennek Farkas Loránd tökéletesen eleget tett, szép orgánuma és hangja, mozgása, valamint színészi rutinja jól érvényesült. Igazi meglepetés volt Ádám János vidám mókázása Doolittle szerepében, ahogy tréfásan mondják, a szeme sem állt jól.

Béres László rendezése korrekt, látványos színpadképekkel is operált, a jelmezek csábosak voltak, a balettkar is kitett magáért, számomra talán túl sok volt a nem túl angolos kánkán.

Ismét egy kiváló előadásnak lehettem tanúja, kívánom, hogy sokáig legyen műsoron a Shaw által megálmodott darab.

A sevillai borbély

Ugyancsak felcsillant a szemem, amikor Kolozsvárra készülve tanulmányoztam a város gazdag kulturálisprogram-kínálatát. Nem sokáig időztem a Kolozsvári Román Opera műsoránál, úgy döntöttem, megnézem Rossini A sevillai borbélyának előadását.

Az elhatározáshoz egy román vonatkozás is társult, 1968-ban a világhírű román baritont, Nicolae Herleát láttam Budapesten e szerepben. Egy elegáns, kiváló hangú énekes emléke él bennem, így amikor évekkel később ismét a magyar fővárosba érkezett a Tosca Scarpia szerepére, akkor is mindent megmozgattam, hogy jegyhez jussak.

Nicu Cherciu felvétele (A sevillai borbély)

A művet vagy egy tucatszor láthattam, Budapesten gyakran szilveszterkor tűzték műsorra. Minden darab összefonódik egy-egy híres énekessel, itthon Melis György neve forrott össze Figaro alakjával. A magyar bariton számára minden előadás jutalomjátéknak számított, így nem csoda, hogy mindig táblás ház előtt játszott.

A román operában sem volt túl sok szabad hely. Számos fiatal ült a nézőtéren, kár, hogy egy részük már a szünetekben kereket oldott. Családias volt a hangulat, a zenekari árokból a kedves másodhegedűs még anyai instrukciókat adott a mackót szorongató kislányának, más zenészek is büszkén integettek rokonnak, barátnak.

Az intézmény sajtóosztályának jóvoltából az első sorból követhettem az olasz szerző legnépszerűbb dalművét. Az est hangulatát Figaro híres belépője alapozta meg Adrian Mărcan kiváló bariton előadásában. A brassói és a bukaresti opera szólistája élt a színpadon, igazi mediterrán temperamentummal játszotta a széptevő életművész, helyenként intrikus figurát. Lelkesedése az est végéig kitartott.

Nagy hatással volt rám a karmester, David Crescenzi is. A dalszínház művészeti vezetőjének életútja oldalakat tesz ki, mégis a kezdetekre reflektálnék. Rossini szülővárosában, a pesarói konzervatóriumban kezdte tanulmányait, s az ott elsajátítottakat láthatóan jól hasznosíthatta most és itt. A régi nagymesterek nyomán a continuo játékot is maga látta el: improvizációja élményszámba ment, zenei közhelyeket karikírozott, örökzöldeket csempészett be az előadásba. Azon kaptam magam, hogy sokszor már nem is az énekesre figyelek, hanem az újabb zenei tréfára várok. A nyitány és a „viharjelenet” interpretációja is emlékezetes marad.

A gróf Almavivát alakító Andrei Fermeșanu a Iași Román Nemzeti Operából érkezett. A tehetséges, fiatal tenor első áriáját, a cavatinát aggódva figyeltem, hangja még nem melegedett be. Igen, ez a szerep is olyan, mint Radamesé az Aidában, rögtön a legelején kell a mindenki által ismert áriát előadni. Később már igencsak belejött az énekes, és kivételes humorát is megcsillogtatta a katonatiszt és a zenemestertanonc figurájában.

Cristian Hodrea (Don Bartolo) és Simonfi Sándor (Don Basilio) alakítása is kifogástalan volt, s önfeledt játékukban emlékezeteset nyújtottak, ahogyan Liza Kadelnik Bertája is üde színfoltja volt az estnek.

Talán egy kis csalódást okozott Iulia Merca fellépése Rosina szerepében. Érett hangja túl nehéz volt egy széplelkű (de ravasz) kisasszony alakításához. Szerepformálása, bakfisi duzzogása sem állt jól neki. A kórus igencsak kitett magáért. A rendezés számos ötlettel járult hozzá a sikerhez, a jelmez és a díszlet híven szolgálta a klasszikus koncepciót.

Szó, ami szó: kiváló előadásnak lehettem részese, az öreg kontinens minden fővárosa büszke lehetne egy ilyen bemutatóra.