Kisiskolás koromban, az első történelemórán megtanították velünk, hogy ,,A történelem az a tudomány, amely elfogultság nélkül kutatja és tárgyalja a világ eseményeit”. Azután csakhamar megtapasztalhattam, hogy legalább kétféle történelem van: a győzteseké és a legyőzötteké. Még később -- már felnőttként -- rá kellett jönnöm, hogy a nagy történelem sodrában úgyszólván minden ember (nem csupán a főszereplők, hanem a statiszták is) megéli a maga kis történelmét, amelyik sokszor igazabb a (tudományos-történelmi) valóságnál.
Ez utóbbival egy kisember -- a nagyapám -- megélt történelmével szembesültem a minap.
Édesanyám néhai barátnőjének a lánya keresett meg azzal, hogy édesanyja hagyatékában rábukkant egy versre, amit az ajánlás szerint Korbai Dezső, a nagyapám írt, 1916-ban, valahol Oláhországból a nagyanyámnak.
Tudtam, hogy nagyapám tartalékos tüzértisztként harcolt az első világháborúban, azt is tudtuk, hogy a Kárpátokon túl esett el, és halottak napján a csantavéri temető nagy keresztjének tövébe mi is elvittük a magunk szerény virágcsokrát. A vers jelzete azonban arra késztetett, hogy megpróbáljak az események nyomába szegődni: felderíteni, hogy jutottak Oláhországba a bácskai bakák, huszárok, tüzérek.
A Délvidék hadtörténetéből (Budapest, év nélkül) megtudtam, hogy ,,Oláhországgal a háború első két évében mi úgyszólván szövetséges viszonyban voltunk, de azért ez az állam 1916 augusztus végén mégis hadat üzent nekünk. Sietve megszállotta Erdély határvárosait és az oláh katonaság borzalmas erőszakoskodások és vérengzések közt tolakodott be a Királyhágón túli gyönyörű megyéink hegyes-völgyes vidékeire. Egyelőre kénytelenek voltunk kissé visszavonulni, de nem sokáig: vitéz csapataink hamarosan kiverték a betolakodókat. (...) Már október 8-án visszafoglaltuk Brassót, nagyszerű lendülettel nekivágtunk az oláh csapatoknak a Vöröstorony- és a Szurduk-szorosok környékén, és már december 6-án bevonultunk Bukarestbe. Miután az oláh csapatokat egészen a Szeret folyóig visszaszorítottuk, ezen a harctéren állóküzdelem fejlődött ki, amelyet a békekötés fejezett be."
Érdekelt, hogy mi állt a váratlan hadüzenet hátterében. A Zeidler Miklós szerkesztette Trianon című dokumentum-kötetben (Osisir Kiadó Budapest, 2003.) találtam meg a választ, Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépéséről (Bukarest, 1916. augusztus 17.) fejezetcím alatt.
A titkos szerződés 2. cikkelyében Románia vállalja, hogy hadat üzen Ausztria-Magyarországnak, a katonai egyezményben pedig kötelezte magát, hogy legkésőbb 1916. augusztus 28-áig a teljes szárazföldi és tengeri haderejével megtámadja az Osztrák--Magyar Monarchiát. Ennek fejében a másik oldal (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország) elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák--Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére (lásd a térképet).
A román hadsereg ennek megfelelően 1916. augusztus 27-án -- tegnap volt 91 éve -- behatolt Erdélybe.
Hát így került a nagyapám Oláhországba, ez a magyarázata a számomra korábban megmagyarázhatatlan keltezésnek.


Korbai Dezső levele feleségének

A hitszegő oláh rablók nemzetsége
Nem messze van innen: egy puskalövésre
Áll már velünk szemben.
Üvöltöz a villám, a lövészárokban,
Hol a golyó sziszeg, hol a gránát robban,
Te vagy az eszemben.
Szél hajtotta hóval telik meg az árok,
Felrettent a sortűz, túlról az oláhok
Jönnek vad rohamra,
És az éjjel harca alig ér még véget,
Mindenféle fájó kétségek, kérdések
Tolulnak ajkamra.
Ha majd egyszer végképp elmúlnak a harcok,
Mosolyra derül-e könnytől ázott arcod,
Miként egykor régen?
Ha megjövök csonkán, bénán, összetépve,
Befogadsz-e újra szerető szívedbe --
Ki mondja meg nékem?
S ha nem térnék vissza, nem felejtenél el?
Várnál-e mindennap újuló reménnyel
Minden reggel, este?
És ha megtalálnád sírom nagy sokára,
Hullatnál-e könnyet egyszerű fejfámra,
Egy korhadt keresztre?...
Elült a szélvihar, hajnalodik végre.
Már tudom a választ sok fájó kérdésre:
Ha nem mondanád is,
Hűséges szívedbe tisztán látok bele,
S lábadhoz borulva csókkal hintem tele
A lábad nyomát is.
Valahol Oláhországban, 1916. október végén
Korbai Dezső