- Szalai Attila karikatúrája

Éppen írásom felvezető szövegén gondolkodtam, miközben egy szabadkai pénzintézményben várakoztam ügyem intézésére. Így lettem - teljesen véletlenül - szem- és fültanúja annak, hogy az íróasztal túlsó felén helyet foglaló hölgy rátarti magaviseletével megbélyegez egy roma származású fiatalembert.
Csak hogy félreértés ne essék: a fiatalember - habár sötét a bőre, vagyis le sem tagadhatja a származását - jól öltözött, és mint utólag kiderült róla, állandó munkahelye és aránylag szép fizetése van. Szóval az illető hivatalnok hölgy már eleve engem szólított, amikor meglátott, holott a fiatalember már jóval előttem ott várakozott. Amikor szóltam, hogy nem én vagyok a soron, a nő kissé meglepett arcot vágott, majd letegezve a roma férfit, megkérdezte tőle, mit akar. Így, ilyen nyersen. A férfi ennek ellenére nagyon illedelmesen köszönt neki, és nem tegezte vissza a tisztviselőt, aki azonban következetesen félvállról, pökhendi modorban tárgyalt vele. Engem nagyon szíven ütött ez a mindössze néhány perces jelenet. Nem tudtam felfogni, mit képzelhetett a nő. Talán azt, hogy ez a jól öltözött, jól nevelt fiatalember koldulni jött éppen egy bankba, vagy netalán kirabolni a pénztárt? És minderre csupán a bőre színéből következtetett? Aztán csakhamar rájöttem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Csupán az a fajta beidegződés munkálkodott benne, amelyet az elmúlt két évtized alatt ez a társadalom valahol mindannyiunkba belenevelt egy kicsit. Úgy tűnik, a hölgy jobb tanítványnak bizonyult, mint például én, akinek eszembe sem jutott volna bárkit is letegezni csak azért, mert külsőre különbözünk egymástól. Ha meg is teszem - mert alkalomadtán megteszem -, az az utcán kolduló, szemtelenül az emberre akaszkodó romáknak szól, akikről lerí, hogy a randalírozás vagy a lopás sem áll távol tőlük. Na, de erről a fiatalemberről ilyesmit még csak feltételezni sem lehetett. Mégis szenvedő alanya lett egy - a vezetékneve alapján maga is kisebbségi - aktakukac fölényes viselkedésének.
December 18-án a kisebbségek világnapját ünnepeljük. Ez alkalomból kérdeztük meg olvasóinktól: - Kisebbségben érzi-e magát?
BURÁNYI SZABÓ Klára szabadkai építész:
- Nehéz erre a kérdésre egyértelmű választ adni már csak azért is, mert szerintem nem igazán vagyunk tudatában a kisebbség szó valódi értelmének. Itt, Szerbiában a miloševići kormány uralma és a balkáni háború ideje óta használjuk ezt a kifejezést. Azelőtt szinte eszünkbe sem jutott, hogy mi, magyarok kisebbség vagyunk ebben az országban. Régebben - az iskolai tanulmányainkból eredően - tudtuk azt, hogy több nemzetiség él itt együtt, egy országban, de valahogy a kisebbség kifejezést nem használtuk. Ma sem tudom, hogy pontosan mit is takar ez a szó. Azt tudom, hogy milyen hátrányokkal, megaláztatással jár, ha valaki kisebbségi. Én is érzem ezt a megkülönböztetést, és ily módon azt kell válaszolnom, hogy igen, kisebbségben élek. Másrészt viszont, ha belegondolok, mennyien vagyunk magyarok itt, a Vajdaságban, hogy szerencsére még van lehetőség az anyanyelvű oktatásra, vannak magyar nyelvű újságjaink, néha éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Számos alkalommal megtörténik velem, hogy munkába menet szinte kizárólag magyar emberekkel találkozom, őket hallom beszélgetni az utcán, az autóbusz-állomáson, az üzletben. Vagy ha ügyes-bajos dolgaimat intézem az önkormányzatban, tehetem ezt az anyanyelvemen, vagyis magyarul, és még a befizetőlapokat vagy formanyomtatványokat is kitölthetem így. Ez nagyon jó érzéssel tölt el, és ilyenkor általában úgy érzem, jó napom van. Csak később jövök rá, milyen szörnyű dolog, hogy ilyesminek is örülni kell. Sokszor és sokan megaláztak már a nemzetiségem miatt, de én valahogy mindig tudtam kezelni az ilyen helyzeteket. Nem foglalkozom politikával, de megmondom a magamét, az biztos. Én soha nem bélyegeztem meg senkit csak azért, mert más a nemzetisége, mint az enyém. Mindig voltak és lesznek is más anyanyelvű barátaim, akikben az emberséget tisztelem, és akikre, tudom, bármikor számíthatok. Ennek ellenére gyakran érzem úgy, hogy ez a kormány és bizonyos politikai pártok minden igyekezetükkel azon vannak, hogy megfojtsák a kisebbségben élőket. Ez szörnyen elszomorít, de sajnos, semmit sem tehetek ellene.
LÁSZLÓ Sarolta topolyai egyetemi hallgató:
- Igen. Erre sajnos, nap nap után emlékeztetnek bennünket a híradóban, az újságokon keresztül. Ez az ország nagyon beteg, már ami a politikáját illeti. Más, civilizált országokban szinte soha nem tesznek említést többségi nemzetről vagy kisebbségről. Ott minden polgár egyenrangú, és mindenki ugyanazokkal a jogokkal élhet. Nálunk ez egészen másképpen működik. Azt is mondhatnánk: nemzetiségi, vallási megkülönböztetés alapján. Ez azonban csakis azt igazolja, hogy az országot kormányzó politikusoknak hiányos az alapműveltségük, és az emberiességért sem álltak sorba, amikor osztották. Sajnos nekünk, akik önhibánkon kívül jutottunk kisebbségi sorsra, kevés jogunk van bármit is tenni vagy mondani ebben a nacionalista országban. Itt a többségi nemzet mindenki fölött érzi magát, és ez önkéntelenül is a hitleri politikát juttatja eszembe. Szerintem csak itt, a Délvidéken, esetleg az Erdélyben élő kisebbségeknek jut ez a szomorú és kegyetlen sors. A legszörnyűbb viszont az, hogy nem látszik a kiút ebből a fejetlenségből.
KOPILOVIĆ Ivan mérgesi nyugdíjas:
- Bizony, kisebbségben élek. A családom mindig is bunyevácnak vallotta magát, és ezt teszem én is, jóllehet a bunyevácokat nem ismerik el külön nemzetként. Azt mondják, mi horvátok vagyunk, de ez nem igaz. Van saját nyelvünk, saját kultúránk, népszokásaink, amelyek csak a bunyevác népre jellemzőek. A horvát nyelvet nem is beszéljük. Többször előfordult már, hogy ilyen-olyan kérdőív kitöltésekor azt írtam be, hogy a nemzetiségem: bunyevác. Mindannyiszor szóvá tették. Horvátot írjak be helyette, mondták. Én kitartottam az elveim mellett, és ez sokszor veszekedéssé fajult. Sokan nem hiszik el, de az anyakönyvi kivonatomban is az áll, hogy bunyevác vagyok. Én ezt büszkén vállalom, és hozzon bármit az élet, én mindig bunyevác maradok. Nem érdekelnek a politikusok ilyen-olyan csatározásai, én csak tudom, hogy minek neveltek. Ideje lenne már felnőni és belátni, hogy a szerb nép mellett bizony mások is élnek itt, és hogy őket is ugyanazok a jogok illetik meg, mint a többségi nemzet képviselőit. Hiszen a kisebbségben élők is ugyanúgy adóznak, gyötrődnek a megélhetésükért, és a törvény is ugyanúgy vonatkozik rájuk, mint bárki másra. Számos példát lehetne felhozni ennek az ellenkezőjére. Kisebbségben élek, és nagyon örülök neki. Ha hagynának minket is úgy élni, mint minden más állampolgárát ennek az országnak, egy szavam sem lenne. Így azonban csakis az elégedetlenségemnek és felháborodásomnak adhatok hangot.