Hosszú, majd öt évtizedes hallgatás után csak a múlt század utolsó évtizedében jelenhettek meg Szerbiában az első kötetek a vidékünkön 1944—1945-ben történt tragédiáról. Kétségtelen, hogy az úttörők jelentős és bátor tettet hajtottak végre: évtizedek parancsoló szilenciuma és a nyugati emigráció magyar, angol és német nyelven íródott, elfojtott vagy agyonhallgatott jajkiáltása után törték át a hallgatás falát egy olyan kiélezett és feszült időszakban, amelyben a volt délszláv állam — Jugoszlávia — szétesésekor a regnáló belgrádi hatalom éberen figyelte és igen ingerülten reagált e leírásokra, valamint arra is, ahogyan a (magyar) közvélemény fogadta őket. S bár az elmúlt két évtizedben a tragikus sorsok, emberi történetek mélyen beivódtak a magyar köztudatba, állandó visszatérő problémát jelentett a történtek megítélésében a levéltári anyagok, források hiánya. A témával foglalkozó első bátor íróknak, helytörténészeknek, hozzátartozóknak az állampolitika magatartása miatt nem adatott meg a lehetőségük arra, hogy a levéltári anyagok feldolgozásával és a rájuk való hivatkozással foglalják össze, szintetizálják az egykori tragikus eseményeket. Erre csak a közelmúltban, a szerb—magyar történelmi megbékélési szándékkinyilvánítás után kerülhetett sor.

A Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára és a Zentai Történelmi levéltár közös kiadásában jelent meg Forró Lajos és Molnár Tibor dokumentumkötete, mely pótolva a több évtizedes lemaradást, elsősorban a Zentai Történelmi Levéltár és a Vajdasági Levéltár dokumentumai, valamint az egykori szemtanúk visszaemlékezései alapján dolgozza fel a Tisza mente északi térségének, a mai Magyarkanizsa község területének — Horgos, Martonos, Magyarkanizsa, Adorján, Oromhegyes, Tóthfalu — magyarellenes atrocitásait, a likvidálásokat. (Itt szeretnénk egyben a szerzőket idézve rámutatni arra, hogy alapvető fontosságú a kivégzés és a likvidálás fogalmának jelentésbeli különbségét átértékelni. A vizsgált területen ugyanis a gyilkosságok a legtöbb esetben megelőzték a büntetőeljárást, így jogi értelemben a bírósági ítélet nélküli életmegfosztást terminológiailag a likvidálás, nem pedig a kivégzés szó jelenti.)

A szerzőpáros a modern történetírás eszközeinek segítségével az akkor történtek megismertetésére és megértésére is tesz — sikeres — kísérletet. Átfogóan, a laikus olvasó számára is közérthető nyelvezettel mutatják be az impériumváltást követő  új államhatalmi közigazgatásnak, a bírósági és bírói hálózatnak a szakaszonkénti kiépülését, valamint a vele egyidejűleg zajló vagyonelkobzás és a holttá nyilvánítás jogi hátterét. Az olvasó megismerkedhet a Vajdasági Levéltár kutatható anyagai között található ún. 183-as fonddal, vagyis a Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Vajdasági Bizottság anyagával, mely összesen nyolc bűncsoportra osztotta az 1941-es hatalomváltás után elkövetett vélt (vagy valós) bűnöket. Helyszűke miatt most nem áll módunkban ezeket felsorolni, ezért csak utalni szeretnénk rá, hogy az ún. népellenségek külön kategóriába kerültek. Összesen 8640 nevet tartalmaz a mai Vajdaság területén a Népellenségek regisztere, s erre nagyon könnyen rákerült mindenki, aki a magyar éra alatt közhivatalnok, leventeoktató vagy magyar honvéd volt, de az is, aki 1941-ben lelkesen fogadta a bevonuló csapatokat. Ez utóbbiakat 1944 után a korabeli fényképfelvételek, illetve a legtöbb esetben hallomásra hivatkozó feljelentések alapján listázták. Ugyancsak listára kerültek a nyilaskeresztes párt tagjai, illetve a turáni vadászok is.

A szerzőpáros konkrét kutatási területükre összpontosítva számszerűsítette a feljelentéseket. Ezek szerint Martonoson összesen 843, Magyarkanizsán 577, Horgoson 432 feljelentést tettek, sokszor alaptalanul. Néhány személy ellen több feljelentés is érkezett: a legtöbbet — összesen 309-et — Martonos főjegyzője, Fehér Mátyás ellen tettek. A vagyonelkobzások kapcsán is konkrét számadatokat közölnek a szerzők. A vizsgált területen 1945—46 során 145 esetben indítottak eljárást, az áldozatok számát pedig 176-ban határozták meg.

A kötet egykori szemtanúk visszaemlékezéseire, illetve a levéltári forrásokra hivatkozva tizenhat, 1944-ben likvidált személy konkrét drámáján keresztül mutatja be a véres napokat. Köztük van néhány település meghatározó személyisége, például Szabó Dénes tóthfalusi, Virág István horgosi és Werner Mihály martonosi plébános. Elolvashatjuk Bakota Antal adorjáni tanító szívszorító történetét, azonkívül egyszerű, hétköznapi, vagyontalan vagy vagyonos emberek sorsát is megismerhetjük. Az élettörténeteken kívül a kötetből egyebek között azt is megtudhatjuk, hogy sok esetben egy-egy személy meggyilkolása után íródtak a sokszor minden alapot nélkülöző feljelentések — a gyilkosok vélhetőleg így próbálták meg utólag igazolni az általuk elkövetett gaztettet.

Említsük meg azt is, hogy a most kiadott kötetben az olvasó letisztult, már-már minimalista stílusban íródott szöveget olvashat, s nem találkozik indulatokkal: a szerzők a dokumentumok a szerkesztésekor bravúros teljesítménnyel igyekeznek elkerülni a jelzőket és a minősítéseket. S talán éppen ez az, ami az olvasóban — Glatz Ferenc előszavát idézve — „jobban felkorbácsolják az érzelmeket, mint a minősítő — akár jogos — siralmak, akár a bűnösökre hulló szidalmak.”

Minden bizonnyal a tanulmánykötet egyik legmegdöbbentőbb új adata az a ténymegállapítás, hogy nemcsak az OZNA (Népvédelmi osztály), hanem a royalista (királypárti) helyi szerbek is kegyetlenkedtek és elkövettek gyilkosságokat, melyek közül a legkirívóbb eset a nikšići származású Milutin Preradović telepesé, aki a magyarok kínzása és gyilkolása közben csetnikdalokat énekelt. E tekintetben kétségtelenül eddig nem közölt adat az, hogy bizonyos esetekben az új hatalom ilyen vagy olyan okokból megtorlást alkalmazott a terror és a gyilkosságok egyes elkövetőivel szemben. A szerzők által publikált egyik levéltári dokumentum — bírósági ítélet — pedig az adorjáni népirtással kapcsolatban név szerint említi meg Aleksandar Oluškit, Nikola Radakovićet és Svetozar Kneževićet  is. A dokumentum szerint Oluškit a partizán katonai bíróság halálra és vagyonának teljes elkobzásra, Radakovićot 1 év, Kneževićet pedig hat hónap kényszermunkára ítélte a magyarok elleni atrocitásokért.

Kétségtelen, hogy Forró Lajos és Molnár Tibor kötete, melyet A. Sajti Enikő professzor asszony szaklektorált és Glatz Ferenc Herder-díjas történész, akadémikus látott el előszavával, fontos és jelentős, a téma feldolgozásának módszerét tekintve pedig úttörő kötete kisebbségi történetírásunknak, valamint nemcsak kisebbségi értelmiségünk, hanem a szerb politikai, társadalmi és újságíróelit, a történészek és a döntéshozók alapolvasmánya is egyúttal. Bízunk benne, hogy e kiadvány hamarosan szerb nyelven is megjelenik majd, hogy szerb barátaink első kézből, a történészek kezéből értesülhessenek az 1944—1945-ben történt tragikus magyarkanizsai eseményekről, a mai napig meg nem gyászolt, meg nem gyászolhatott hozzátartozóinkról.