A révészmesterség egyike azoknak az ősi foglalkozásoknak, amelyek mélyen gyökereznek az emberiség történetében. Már az emberiség fejlődésének kezdeti időszakában, amikor megkezdték a folyók, tavak és tengerek rendszeres átszelését, szükség volt olyan személyekre, akik biztonságosan átvitték az embereket a túlpartra — őket nevezték révészeknek.

Bár napjainkban már ritkán találkozunk révészekkel, munkájuk évszázadokon át kulcsszerepet töltött be a vízi közlekedésben, a kereskedelemben és a társadalmak összekapcsolásában.

A révész szobra Zentán (Csipak Viktor felvétele)

A rév szó arra utal, hogy egy bizonyos vízi útszakaszon történik az átkelés, míg a révész az a személy, aki ezt az átkelést lehetővé teszi. A folyók és tavak természetes akadályok a vándorló, kereskedő vagy utazó emberek számára. A hidak ritkák és költségesek voltak, különösen a középkor előtt, így a vízen való átkelés kulcsfontosságú infrastruktúrát igényelt. A révészek voltak a híd nélküli közlekedési csomópontok őrei, akik gondoskodtak arról, hogy az emberek, állatok és áruk is biztonságosan eljussanak egyik partról a másikra. Révészek tevékenykedtek a Duna, a Tisza, a Maros, a Dráva és számos más, Kárpát-medencei folyó partján. Egy-egy fontosabb vízi átkelőhely jelentős közlekedési, sőt stratégiai csomópont volt. Gyakran vámszedőhelyek, piaci központok vagy akár hadi átkelők épültek a révek köré.

A révészek által működtetett kompok nem csupán szolgáltatást nyújtottak, hanem közvetítő szerepet is töltöttek be a különféle régiók és kultúrák között. A révészmesterség nem csupán fizikai munka volt, hanem nagy felelősséggel is járt. A jó révész ismerte a vízjárást, a folyók sodrását, az évszakokkal változó vízállást és a különféle veszélyeket — mint a zátonyok, homokpadok, víz alatti akadók, uszadékok, de még a jégzajlást is. Gyakran hajnalban kezdődött a munkájuk, és egészen naplementéig tartott. A forgalmasabb helyeken szinte folyamatosan dolgoztak, míg másutt hosszú órákat vártak az utasokra. A leggyakoribb vízi közlekedési eszköz a komp volt, melyet evezővel, rúddal vagy — később — kötéllel irányítottak. A XIX. századtól kezdve megjelentek a gépi hajtású kompok is, melyek nagyobb teherbírásúak voltak. A révész sokszor hajóács, karbantartó és pénzbeszedő is volt — nemegyszer a családjával együtt végezte a mesterséget, azt generációkon át örökítve. Kisebb forgalmú révben elegendő volt egy személy is, forgalmasabb vízi átkelőhelyeken azonban több révészt is alkalmaztak, akik közül egy volt a felelős személy, vagyis a révbíró. A révészek bérért szolgáltak, a községek és uradalmak esetében szegődött bérért vagy kommencióért, vagyis alkudott bérért. A kommenció nagy részét természetben kapták, vagyis élelmiszer, só, tüzelő volt a juttatásuk. A készpénz kisebb hányadot képviselt. A bérhez rendszerint hozzátartozott a szabad halászat és a méhtartás is. A révészek munkáját megnehezítették a folyókon közlekedő hajók. Ezek a komphoz közeledve jelt adtak a hajódudával, és ekkor a kompkötelet kötelezően le kellet engedni, utána pedig nagy fáradsággal felcsévélni.

A már nem működő padéi komp (Vajdasági Magyar Értéktár)

A révészek nemcsak közlekedési szereplők voltak, hanem gyakran fontos közösségi személyiségek is. Ismerték a helyi embereket, tudtak híreket közvetíteni, segíteni a bajbajutottakon, sőt, egyfajta vízi kapuőrként is működtek. Egyes történelmi feljegyzések szerint a révészek néha külön engedéllyel, kiváltsággal bírtak, és felelősségük különösen nagy volt háborús időkben vagy járványok idején. A révész alakja a magyar népmesékben, népdalokban és irodalmi alkotásokban is megjelenik. A révész néha mitikus figura, aki átszállítja a lelkeket a túlvilágra — ilyen például a görög mitológiában Kharón alakja, akinek magyar megfelelője is sok néphitben feltűnik. Ez a szimbolika még mélyebb értelmet ad a révészek szerepének: nemcsak fizikai, hanem lelki utazásokat is közvetítettek.

A révészmesterség hanyatlása a XX. században indult meg igazán, amikor az ipari fejlődésnek köszönhetően egyre több híd épült, az utak kiszélesedtek, és a folyók átszelése már nem volt akkora kihívás, mint korábban. A kompok nagy része megszűnt, vagy motorizált turisztikai látványossággá vált. A hagyományos révészi tudás pedig, mely egykor apáról fiúra szállt, fokozatosan feledésbe merült. Mégis, néhány helyen ma is működnek kisebb kompátkelők, ahol a révészek — már modern eszközökkel — kishajók vontatta komppal ugyanazt a szolgálatot végzik, mint elődeik. Ezek a helyek nem csupán közlekedési pontok, hanem élő emlékei is egy régi mesterségnek. Egyes hagyományőrző rendezvényeken, falunapokon, sőt múzeumokban is megjelenik a révészmesterség rekonstruált formában, újra életre keltve a múlt egy darabját.

A révész mint mesterség a mai kor digitális technológiai világában talán feleslegesnek tűnik, de emléke örökre beépült a történelmünkbe és kultúránkba. Fontos, hogy ne feledjük el ezt az egyszerű, ám annál jelentősebb mesterséget — mert ma a révészek nélkül talán mi sem érnénk partot.