A kádármesterséget — nevezik még bodnárnak vagy pintérnek is — az egyik legősibb foglalkozások közé sorolhatjuk. Térségünkben a XX. század közepéig elterjedt kisipari ágazat volt.

A kádárok hordókat, kádakat, faedényeket (köpülő, vödör, léhó, puttony, kármentő stb.) készítő mesteremberek voltak. A XVI—XVII. században borkötőnek, hordókötőnek hívták őket, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből készült faabroncsokkal „kötötték össze”. Akkoriban évente kétszer kellett a faabroncsokat berkének nevezett kötővesszővel újrakötni. Munkájuk fontosságáról a debreceni bodnárcéh rendtartása így tanúskodik: „Valamikor a kádármesterek közül valaki borkötésre hívattatik, mindenik az első hívásra tartozik a boros emberhez elmenni. Ha az elmenetelében halasztás leszen, s azonközben a bor el talál menni, tartozik a kádár a borbeli kárt megtéríteni. Ha a bor a kádármester menetele közben folyik el, a kár a borgazdáé. A borkötéstől a kádárcéhben egyetlen mester sem mentes.” A mesterség különösen a nagy múltú borvidékeink városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek.,

A kádárok legalkalmasabb nyersanyaga a tölgyfa, ebből készültek a boros- és söröshordók — de anyaghiány esetén, kispénzű embereknek és vásárra készítettek eper-, néhol akác- és szelídgesztenyefa hordót is.

Tekintélyes mesterségnek számított, így jómódban éltek a kádárok, hiszen a bortermelő vidékeken minden ősszel sok hordóra volt szükség. Az italok szállítása szekereken, kocsikon szintén hordókban történt, így állandó keletjük volt. Mivel a kiürült hordókat a szőlősgazdák nem hozták vissza, minden évben újat vásároltak. A kádármesterek főleg megrendelésre dolgoztak, idővel aztán eljártak vásározni, mert a helyi rendelések, javítások nem látták el műhelyüket elegendő munkával. A paraszti kádárok elsősorban a Kárpát-medence magashegyi, erdős területein tevékenykedtek. 1920 előtt Árva, Liptó, Zólyom megyei szlovákok látták el faedényekkel és hordókkal a Dunántúlt és részben az Alföldet. Bihari, érchegységbeli és máramarosi románok, valamint ukránok szállítottak hasonló árut a Tiszántúlra, a Dél-Alföldre és Erdély nyugati vidékeire. A Mezőség és Közép-Erdély faedényszükségletéről a székelyek gondoskodtak. A leghíresebb székelyföldi háziiparos falvak Oroszhegy, Székelyszentkirály, Székelyvarság, Malomfalva, Magyarhermány, Haraly, Zágon, Zabola, Papolc voltak.

www.arcanum.hu

A kádármesterek télen sem pihentek, hanem az erdőt járták. Ekkor választotta ki a mester a nyersanyagot, a tölgyfák közül a leginkább hordónak valót. A farönköket széthasogatta, szétrepesztette dongahasábokra, aztán hagyta, hogy kiszáradjanak. Évekig is szárította a fát. Nyár végén kezdett hozzá a hordók összeállításához. A kiszáradt dongákat faragószéken megtisztította, vájolókéssel domborúra faragta, simára gyalulta, majd tűzön megpuhította, úgy hajlította be őket ívben az abroncsba. Legvégül befenekelte a hordót egy különleges eszközzel úgy, hogy a csínvágó gyaluval árkot vágott a dongák aljába, és egy másik különös szerszámmal, a kádárvillával ide behúzta a hordó két fenekét. A kádármunkák ideje a háziiparos falvakban augusztus végétől novemberig tartott. Az árut az őszi és téli vásárokon értékesítették. 

A kádár jellegzetes szerszámai a következők voltak: többféle nagyságú és alakú bárd, szekercék, faragószék, vonókések, körzők, szalu vagy kapacs, gyaluk, fűrészek, fúrók, kalapácsok stb. Ezeket a szerszámokat is többnyire maguk készítették. A kádár a háztartási eszközök elkészítését a bodnárokra és a pintérekre hagyta. Ezeket a tárgyakat fenyőfából alakították ki, mint a vödröket, köpülőket, vajtartókat, zsétárokat, káposztáshordókat stb.

Egészen a közelmúltig, míg a zománcos, üveg és műanyag tárolóedények el nem terjedtek, ebből a mesterségből szépen meg lehetett élni. Ma kevés kádár dolgozik, mert csak az igazán nemes és testes fehér- és vörösborokat tárolják fahordókban, kicsi a nagy hordó iránti igény, illetve kevesen is foglalkoznak ászokhordókkal. Megváltozott a piac igénye, a borászatok elsősorban másfajta kádáripari terméket keresnek (javarészt saválló, műanyag hordókat), fából inkább barrique hordót. A nagyüzemi borászatokban ma már hatalmas fémtartályokban érnek a borok. Szerencsére vannak még olyan, generációkon átívelő családi vállalkozások, műhelyek, ahol a tradíciót a modern technológia használatával ötvözve készülnek a kézművesmunka legszebb hagyományait őrző, a mai igényeket is tökéletesen kielégítő minőségi termékek.

Nagyon fontos kiemelni, hogy a hordókészítés vagy -felújítás során a kádármester és a borász között együttműködés, partneri kapcsolat alakul ki, melynek a bizalom az alappillére. Amikor a borász, borászat megrendel egy hordót, akkor a kádár szaktudására bízza borának fejlődését. Ezért a kádárok jó kapcsolatot ápolnak a vevőikkel és a partnereikkel, figyelembe veszik egyedi kéréseiket, és megosztják a munkák során szerzett tapasztalataikat is.