Ahogy telnek-múlnak az évek, évtizedek és évszázadok, számos szakma merül feledésbe. A világ változásai minden területen megmutatkoznak, így a munkában is szemtanúi lehetünk annak a ténynek, hogy bizonyos mesterségek eltűnnek és az elmúlás homályába vesznek. Pedig micsoda világ is volt az! A kétkezi mesteremberek meghatározói voltak a mindennapi életnek.
Se szeri, se száma azon mesterségeknek, amelyeket a mai ember talán még hallásból sem ismer. A teljesség igénye nélkül íme egy rövid felsorolás: pákász, foltozóvarga, tőzsér, gerencsér, gyékényszövő, köszörűs, mészégető, kondás, révész, szappankészítő, takács, teknővájó, tímár, vályogvető, kelmefestő, kárpitos, drótos, gombkötő stb. Az elkövetkezőkben ismertetünk néhány, a környékünkön is létezett mesterséget.
A pákász
Kik voltak a pákászok, és hogyan is éltek? Ez a gyönyörű mesterség mára már teljesen kihalt. A ma emberei is csak könyvekből ismerhetik. A magyar nyelv szótára 1870-ben így írja le a pákászt: A Tisza melléki Sárréten pákászoknak nevezték azokat az embereket, kik folytonosan a rétből éltek. A pákász se nem vet, se nem szánt, se napszámba nem jár, hanem a kész után „nyúl”, vagyis: pákászkodik. Ebből eredően a pákászat nem is volt mesterség, hanem életforma.
A pákász kifinomult utódja a félig letelepedett, gyűjtögető ősembernek. Nem halászott, se nem vadászott a szó klasszikus értelmében. A vadonban élt, ismerte annak minden szegletét, minden élőlényét, tücskét-bogarát. Teljes mértékben alkalmazkodott az őt körülvevő környezethez, minden eszközét, szerszámát maga készítette abból, amit a természet megadott neki.
Pákász — Feszty Árpád metszete (1887)
Jókai Mór A lőcsei fehér asszony című regényében gyönyörűen ír a pákászokról, de Herman Ottó is terjedelmes írott anyagot hagyott ránk ebben a témában. Mint mondja: „…a valódi pákász legfeljebb szított valamely községhez; egész életét, télen-nyáron a rétségben töltötte; sokról még az sem bizonyos, hogy keresztelték, éltepárjával megeskették, s harangszóval, papi áldással eltemették volna. Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágya senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere — még a nemes embernél is szabadabb volt.”
A pákászéletmód valószínűleg a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A sok mocsaras, árvizes terület, a nagy kiterjedésű nádasok és vizes rétek kényszerítették az emberek szegényebb, föld nélküli rétegét, hogy kialakítsák ezt a körülményekhez alkalmazkodó életmódjukat. A Kárpát-medencében a folyamszabályozások előtt a mocsaras, alföldi, ártéri területeken éltek. Madarásztak, halásztak, rákokat és egyéb vízi élőlényeket gyűjtöttek. A halat szigonnyal, varsával fogták meg. Bent laktak a láp nádasában, könnyen felszedhető, máshol felállítható nádkunyhójukban, a családjukkal együtt. Puskájukat és mindent, amit nem maguk állítottak elő, a lápvidékre érkező utasoktól szereztek cserével, mert pénzt nem nagyon használtak. Remekül ismerték a járást a folyton változó lápban, nádasban, ők kalauzolták át a rászoruló utasokat. A vízimadarakat is különféle maguk készítette hurkokkal ejtették el, a nagyvadaknak, mint például a farkas, csapdát készítettek, vermet ástak, míg a repülő madarakat íjjal, hajítófával próbálták elejteni.
A vízben lebegő sulyom termését botra erősített subadarabbal gyűjtötték össze. A pákász családja összeszedte a környezetében található, ehető vízinövényeket, mint például a sulymot, a gyékény buzogányát — a pákát taplóként használták tűzgyújtáshoz, vagy párna- és dunnatölteléknek dolgozták fel. Összegyűjtötték a vadmadarak tojásait, a gyógynövényeket és a piócát gyógyászati célból, vagyis mindent, amit a láp adott.
A lápi ember a láp odvas fáiba telepedett méhcsaládoktól mézet is szerzett, de ha megbetegedett, gyógyszerét is a lápon lelte meg, mivel a világában ismeretlen volt a patika és a kórház is. A gyógyszernek szánt gyógynövényeket általában a füvesember gyűjtötte be. A lápon szedett növényeket gyökerestül szárította, majd porrá törte, és bőrzacskókban tárolta, szükség esetén pedig faggyúval, hájjal kenőccsé keverte.
A piócát úgy gyűjtötték, hogy felgyűrt nadrágszárral belegázoltak a vízbe, ahol az éhes állatkák ráragadtak a lábukra, majd amikor a vízből kiléptek, beszórták sóval a lábaszárukat, s ettől az odatapadt piócák lefordultak. A piócákat marhahólyaggal lekötött üvegekben tárolták, úgy vitték eladni.
A folyamszabályozás végeztével, a lápok lecsapolása után eltűnt az ezerszínű vízi világ, benne madarak és más élőlények, növények százaival, valamint a pákászokkal és a pákásztanyákkal. A volt ártereket földművelés alá vonták. Mára már egyértelművé vált, hogy az ártéri gazdálkodás sokkal harmonikusabb, fenntarthatóbb együttélést tett lehetővé a természettel, mint a mai. Sajnálatos módon ez okozta ennek az ősi foglalkozásnak a megszűnését is.
