Honismereti barangolásunk célpontja ezúttal Kevevára vala. Az egykori Keve vármegye központja, mely településnek első írásos említése 1071-ből származik.

Mivel a város logisztikailag az egyik legjelentősebb gócpontja volt a Keletrómai/Bizánci Birodalom felé irányuló kereskedelemnek, szinte magától értetődő dolognak számított, hogy kellő erődítményt is a magáénak tudott. Egy stratégiailag lényeges építményt, mely önmaga is aktív szereplőként jelentkezik az egymást váltogató népek hadakozásainak idején. Mint feljegyezték, a Nagy Konstantin császár idejében épült Castra Constantia nevű vár a közeli Margum városával szembeni átkelőhelyet védte. Ez a hely a Nagy-Morava folyó Dunába torkolása helyszínének felel meg, a pozsareváci községhez tartozó Dubravica településnél. A kevevárai vár pusztulásának egyik jelentősebb állomása a tatárjárás volt.

A szerző felvételei

„A később újjáépült vár és város a 15. századi török támadások következtében elnéptelenedik, de az elhagyott erőd még Marsigli [Luigi Ferdinando Marsigli (1658—1730) olasz hadmérnök] idejében is jól felismerhető volt” — jegyzi meg 2007. március 19-ei naplójegyzetében a várhelyet bejáró szakember (forrás: Varak.hu). Majd így folytatja: „A várat az 1739. évi belgrádi béke értelmében lerombolták, maradványait pedig az 1879. évi dunai áradások mosták el.”

Noha a helyszín minden további nélkül bejárható és körbefényképezhető, júniusi alkalmi kirándulásunk zökkenőmentességéhez egy régi, helybéli ismerősömet, János bácsit kértem fel útvezetőnek. Nyomdokaimban kicsiny nagyfiammal, kiről ugyan még nem pottyant le az a bizonyos tojáshéj, sok-sok tekintetben máris igen fogékonynak tetszik. Nemcsak a túrázásokra, de az efféle kiruccanásokat értelemszerűen kísérő kulturális-történelmi többletinfók befogadására, illetve az egyszer volt dolgok interaktív ízlelgetésére is.

Az egykori vár utolsó, összefüggő egységet alkotó, épített falmaradványáig az egymásra tisztán kivehető rétegenként telepedő régmúlt tömény, oszteoporózissal is átszőtt maradványainak szemrevételezése után érkezünk. A keveváriak Gradište néven ismerik e helyet, mely csupán karnyújtásnyira van a Duna folyó közeli ágazatától/öblözetétől. Körülöttünk szinte áll a levegő. Nyomasztó fülledtség. És bár testünk legparányibb pórusát is átjárja a készülődő idő fojtogató lehelete, a cél előtt szó sem lehet megtorpanásról. Megindulunk hát felfelé, a kínálkozó körösztcsapáson. Az egykori bástyafokra.

Érkezésünkkor odafent, egy eredetileg pihenésre kijelölt pad tövében, Vadölő éppen hozzáfogott a láda kirakásához. Jobban belegondolva, ebbéli szándékát és cselekedetét a regénybéli főhős már jóval érkezésünk előtt elképzelte és megkezdette volt. Csak annyi történhetett időközben, hogy eredeti lakóhelyét, vagyis a könyvet, melyből vétetett, valakik ízekre szedték, és hagyták annak lapjait mostoha sorsuk bevégeztetésére. No, de láttunk mi ennél cifrább jelenéseket is!

Az egykori Keve vára északi részében szálloda épült. Ez utóbbi vonzáskörében pedig egy, a Duna medrét Titeltől a Vaskapu vízerőműig bemutató, egykoron mesterséges patakként működő makett köszönt ránk. Szárazon. Változó idők.

Kevevára történelmében egyébként több magyar királyunk közvetlen/közvetett jelenlétét jegyezték fel a krónikások. Kereskedelmi felvirágoztatását a város például Zsigmond királynak köszönheti, akitől a lakosok 1405-ben vásárjogot nyertek, 1428-ban pedig felmentést kaptak az adózás terhe alól, illetve jogosultságot a szabad halászatra és hetivásárok tartására. A városka a Temes és Torontál vármegyékbe 1871-ben, a katonai határőrvidék felosztása után kebeleztetett be. A kialakult helyzetet némileg orvosolandó, az 1876. évi vármegyerendezés idején egy percre azért még felcsillant a remény — az ötletet egyébként annak idején az MTA is támogatta. Napirendre került ugyanis egy olyan tervezet is, amely szerint Magyarország első vármegyéinek egyike, melyet még Szent István királyunk hozott létre az államalapítás és a királyi vármegyerendszer megszervezése idején, újból visszakaphassa korábbi önállóságát. Kevevára központtal.

Barangolásunkat végül a helyi temetőkertben zártuk, a fent említetteknél valamivel fiatalabb datálású eseményekre emlékező parcellánál. Kegyelettel főt hajtva a nagy háború dúlásának második esztendejében (az 1915-ben Smederevóban és annak környékén zajló harcokban) elesett szerb, német és osztrák—magyar katonák közös nyugvóhelye előtt és fölött.

Epilógus pedig nincs! Mi több, konkrét tanulság sem született az elmondottakból. Legfeljebb egy csöppnyi megérzés, mely napokkal később, egy vasárnap délelőtti istentisztelet prédikációját béfogadva öltött végül formát csapongó értelmem rejtekében. Kicsiny szülőfalum fatornyos templomának padjában ülve. Reményik Sándor költőnk „véletlenszerűen” megidézett sorai nyomán. Az oly szükséges belső (meg)tisztulás és lelki megerősödés részeként.

Autónkat — a hazafelé vezető úton — a reánk zúduló viharfelhők víztömege mosta tisztára.