A hároméves Jancsika előcsillogtatja tekintetét a mongol redői közötti kis résen, és megpróbál figyelni a mamira, aki most enyhe zavarral küzdve meg akar értetni vele valamit a természet örök törvényei közül.
 Testvérkéd fog születni, Jancsika.
A kisfiú nyűtt mackójáért nyúl, gyűrkélni kezdi, mintha nem érdekelné, amit hall. A mami azonban jól tudja, hogy a látszólagos közöny mögött érdeklődés rejlik, kisfia most a szavakat ízlelgeti, s értelmük megfejtése köti le illékony figyelmét.
 Testvérkém?  néz kérdően az anyjára.  De micsoda?
 Vagy kisfiú, vagy kislány. Most még nem lehet tudni, csak ha megszületik.
 Tudod, mit, Jancsika  pillant föl kéziratából az író-apa , válasszunk fiúnevet is, lánynevet is.
Az anya megörül az ötletnek, de módosít rajta:
 Válassz, Jancsika, te nevet. Hogy akarod hívni a testvérkédet, ha történetesen kisfiú lesz?
Jancsika, miközben ferde metszésű szeme vonallá szűkül, lassan tagolva kiejti:
 Jó...zsi...nak.
 Remek!  csapja össze kezét a mami.  Szép nevet találtál. Na, most egy kislánynevet keress, csillagom  biztatgatja szelíden.
A kisfiú elmereng, mutatóujjacskáját a szájához érteti, mintha így akarná előcsalogatni a kellő szót, s az csakhamar ki is pattan az ajkán:
 Piroska!
 Csodaszép!  lelkendezik a papa, mama, s ezzel elintézettnek vélik elsőszülöttjük előkészítését a testvér fogadására.
Hanem a kis srác indulatosan odébb löki a mackót, majd hallgatásba süpped. Töpreng.
 Mi a baj, bánt valami?  öleli magához édesanyja.
A gyerek, amint kikerekedik benne a gondolat, izgalmában sejpítve felkiált:
 Hát ha serb less?!
xxx
Attila, akinek kreolsága felér egy indián kölyökével, ezért szülei az egyszerűség kedvéért csak Szurtinak szólítják, három és fél évesen alkudja ki először, hogy elvegyülhessen a bérház udvarában zajongó gyerekekkel. Apja nincs elragadtatva az ötlettől, mert az imént még derűs ég hirtelen elkámpicsorodik, s már-már lóg az eső lába, a kisfia kerek tatárfejét érintő búcsúsimítás után mégis igent bólint. A lépcsőházi ablakból egy ideig még figyeli az események zajlását, s amint látja, hogy fiacskáját szárnyai alá veszi a magyarul is értő szerb ajkú Zsazsa, aki ötévesen afféle garde dame-ként ügyel a nála kisebbekre, megnyugodva felkaptat harmadik emeleti szobájába. De minden eshetőségre nyitva hagyja az ajtót, hogy nyomban ugorhasson, ha netán kisfia a közvetlen szülői védettség hiányának tudatára ébredve esetleg nyivákolni kezd. Percekig semmi. Hanem amint munkájába mélyedne, gyereküvöltés riasztja ültéből.
 Apa, apa, gyere hamar!
Az apa pattan, s a lépcsőházban lefelé már a második emeletnél tart, amikor Szurti szavai újra elérik:
 Apa, képzeld, tudok szerbül  hangzik diadalmasan.
 Mit tudsz, kisfiam?  igyekszik leplezni izgalmát az aggódó szülőatya.
 Kis obrán a kisesernyő, nagy obrán a nagyesernyő  vágja ki Szurti boldogan.
xxx
Lacika értelmes és sportoló szüleihez illőn élénk mozgású, jó kiállású kisgyerek. Ötévesen termetben, erőben, talán észjárásban is túltesz kortársainak átlagán. De valami rettentően zavarja: zentai magyar óvodából kikerülvén nem érti új környezetének nyelvét, az újvidéki lakóház udvarában összegyűlt gyerekek fecserészését. Szülei, hogy segítsenek a gondján, a tartományi székvárosba való költözésüknek mindjárt az első hetében beíratják a szerb óvodába, hadd ragadjon rá a szerb szó.
S a csemete másnap már apai kísérettel aprózza lépteit az új óvodába vezető úton. A kapunál elbúcsúznak, s férfias kézfogás közben megállapodnak abban, hogy egy idő múltán ugyanitt találkoznak.
Úgy is lőn. Lacika pár óra elteltével kivágódik a kisdedóvó kapuján, s ott várakozó apja nyakába ugrik.
 De jó, hogy itt vagy!  csimpaszkodik rajta, de az apa  ismervén egyszülött fiát  nyomban vizslatni kezdi:
 Te gyerek, hiszen a válladon pertlijénél fogva két ballábas tornacipő csüng! Hogy lehet ez!?  hangzik a számonkérés.
 Tudod, apu, mi történt?  fog izgatott magyarázkodásba Lackó.  Ezek a pimasz kölykök mindent összevissza dobáltak. Ha tudnék szerbül, úgy elagyabuláltam volna őket, hogy megemlegetnék!
xxx
Négy évének bájos hetykeségével aprózva lépteit, a társasház első emeleti körfolyosóján felénk tart egy kislegény. Amint elér hozzánk, gyémántragyogású szemét tágra meresztve bekémlel a konyhánk ablakán. Kezében vesszőből font kosárka, benne színes papírba göngyölt cukorkák pici halma. Lenyűgöz a látvány. A ház asszonya ellágyulásom okát felfedve biztat:
 Nyisd csak ki az ablakot, tartóztasd itt a fiúcskát, pár perc múlva kész a süti, amiből kóstoló jár neki. Ó, nem mintha rászorulna  fűzi hozzá magyarázólag , hiszen szeretik és törődnek is vele a szülei, meg nagyanyai gyengédségben sem szenved hiányt, de a barátságunk a pozsonyi kifli jegyében kötődött.
Hozzáfogok hát a véletlen hozta kedves feladat teljesítéséhez.
 Szevasz!  köszönök rá. A viszonzás nyomban érkezik:  Csókolom!  mondja begyakoroltan, szinte szenvtelenül. Közönye arra késztet, hogy újabb kérdésekkel próbáljam becserkészni, s ez sikerül is. A ''hogy hívnakî hallatán felüti a fejét:
 Hát te nem tudod?  mered rám értetlenül. Bűnbánó arcom láttán azonban megenyhül, bohóckodva pukkedlizik, majd balga dalba kezd:  Én vagyok a Zorán, föl is kelek korán!
Vendéglátómmal könnyesre nevetjük magunkat. Amint kissé megnyugszunk, én kezdek hajbókolásba a magától adódó rigmus  Hát ez remek, Zorán gyerek  ütemére.
Zoránka hozzám igazodva ringatózik, mígnem a játék hevében úgy meglendül a karja, hogy kosara magasra repül, de mielőtt az ablakszárny üvegéhez csapódna, sikerül elkapnom. A jó szellemek megakadályozzák, hogy vígságunknak sírás vessen véget.
 Szerencsére sem az ablaknak, sem a kosárkának nem esett baja  fordulok Zoránkához , így nem kell szomorkodnia nagyanyádnak, mert bizonyára tőle kaptad ezt a szép kis ajándékot.
 Nije  tiltakozik Zorán , korpicu od bakice sam dobio  mondja, s mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, magyarra vált át:  a nagymama a cukorkát vette bele.
Nem látom át a helyzetet. Barátnőm felvilágosít: Zoránnak az apai nagyanyja szerb, az anyai meg magyar. Nem csak hogy megtanulta mindkettejük nyelvét, hanem úgy tartja illőnek, hogy a szerbről szerb nyelven, a magyarról meg magyarul beszéljen.
Milyen égi sugallatra fogamzott ez meg a szívében? Miért vész ki belőlünk egykor tündéri énünk?!



2