Vannak megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan dolgok. A költészet is ilyen. Egyszerre őszinte és meseszerű, érthető és átláthatatlan. A versek, a mélyről feltörő érzelmeket tolmácsoló költemények a legtöbb ember számára megfejthetetlen titkok tárházai maradnak. Pedig a költő nem különb, mint a többi ember, csupán más, mint ők. Tágabb, a halandók részéről szinte felbecsülhetetlen távlatokban gondolkozik, mert gondolkozni és csalódni született. A költő érzi át leginkább az emberi lét szomorú halandóságát, és általában ebből a fájdalmas felismerésből születnek a versei is. Ledönthetetlen, áthághatatlan fal választja el a való világtól, méghozzá az a zsenialitás, amivel megénekli, rímekbe szedi a világ fájdalmát. A költő sorsa, hogy felfogja a szenvedést, észrevegye és megszenvedje az összes rosszat, igazságtalanságot, amiről idővel a világ képes megfeledkezni egy idő után.
A költő a verseiben legmélyebb vágyait, félelmeit fogalmazza meg. Ehhez azonban tehetségre van szükség. De a tehetség egyszerre a legáldottabb és legátkozottabb ajándék, amit ember valaha is kaphat. Hiszen a költő gyakran képtelen elviselni azt a lelki sivárságot, amely körülveszi őt. Szívesen megváltoztatná a világot, de egymaga tehetetlen. És mert tudja jól: ember és tévedés együtt születtek.
1905. április 11-én született József Attila, és ennek emlékére 1964-től minden évben ezen a napon ünnepeljük a költészet napját.
Kell-e még a vers? - kérdeztük olvasóinktól.
MAURITS Ferenc újvidéki költő, festőművész, grafikus:
- Igen, kell a vers, a költészet ebben a kietlen, kopár és kegyetlen világban, amelyben ma élünk. Engedtessék meg nekem, hogy mindezt a 2006-ban megjelent Szürkület, szürkületben elnevezésű verseskötetemben szereplő A telepi versfény című költeményemből idézve mondjam el:
,,Több mint négy évtized távlatából, e kis versfény,
még erőteljesebben átüt a telepi szurokfeketén.
E kiskonyhában tanultam meg: fény nélkül
nem lehet.
Fény nélkül nincs forma, tiszta gondolat, metafora.
Nem lehet lélegezni.
Vagyis: nem lehet élni.
Amit különben sem lehetett.
Drága Mamánk ritka jókedvében mondta volt:
mi heten, mint a gonoszok.
Hatan voltunk testvérek, tehát heten mamával.
A negyvenes évek végétől, a hatvanas évek végéig,
havonta két hetet éheztünk.
Teljesedő fényességben.
SARJAI Ágota szabadkai egyetemi hallgató:
- Kell a vers, hogyne kellene! Most, ebben a kiszámíthatatlan világban, amikor az emberek elidegenedtek egymástól, és már-már önmaguktól is, kiváltképpen. A vers eltűr, ezáltal el is mond olyasmit a szerzőjéről, ami egy egyszerű, hétköznapi beszélgetés során talán soha nem hangozhatna el. A versek a legbensőbb érzelmekről, csalódásról vagy éppen kitörő örömről mesélnek. És bármily furcsa is, de nem az olvasó szórakoztatására születnek elsősorban, hanem a költő önkifejezésére adnak lehetőséget. Az emberek ma már alig-alig olvasnak, így lassan megfeledkeznek az olvasás nyújtotta gyönyörről is. Ez nagyon sajnálatos, hiszen nincs hasznosabb, kellemesebb időtöltés, mint az olvasás.
BENCSIK Katalin, a zentagunarasi Mosoly Vers- és Énekmondó Együttes vezetője:
- Az Együttes számára mindenképpen, hiszen azzal a céllal alakultunk, hogy a vajdasági költők verseit népszerűsítsük, közelebb hozzuk a hallgatókhoz. Tesszük ezt a versmondás, szavalókórus, színpadi mozgás, ének és hangszeres zene összefonódásával. Sok tehetséges fiatal költő él közöttünk. Hogy minél többen tudomást szerezzenek róluk, ahhoz nem elegendő csak a kiadott kötet. Népszerűsíteni kell, felhívni rá a figyelmet. Ezt tehetjük az óvodában, iskolában, könyvtárban és minden olyan intézményben, ahol a leírt szó hatványozottan érezteti hatását. A vers egyébként azért is fontos, mert megérint, lelket gyönyörködtet, gazdagít, érzéseket ébreszt, a lélek apró rezdüléseire figyel. Ilyen csodálatos dolgokra ne lenne ma szükségünk, amikor csak a ,,jó-rossz', a ,,fehér-fekete' elv érvényesül? A vers tölti ki a köztes árnyalatokat, színesebbé, értelmesebbé, értékesebbé téve az embert. Ezért kell minél fiatalabb korban kialakítani az igényt a versre, a szép szóra, és minden olyan tevékenységre, amely hozzájárul ahhoz, hogy egészséges, életvidám, bizakodó szempárakkal találkozzunk reggelente iskolába, munkába menet.
BESZÉDES István zentai költő, szerkesztő:
- Nem tudom, hogy valaha is nagyon kellett volna, és talán épp ez a lényeg benne: hogy a vers mer felesleges maradni. Ahogyan a művészetek is. Ebből is látszik, hogy ezek egy olyan kultúra különleges teljesítményei, amelyben minden célirányos, minden eszközszerű, használati, használat után eldobható. Nyilván mert a vers társaival, a prózával, a zenével, a képpel nem a kort, hanem az emberi szellem egyetemes idejét tükrözi, és - számomra legalábbis - nem annyira célja, eszköze, sokkal inkább értelmezője az emberi létezésnek.
Emlékszem arra a középiskolai órára, amelyen idős és már megrendült fizikumú, de szellemileg sziporkázó, unott kamaszokat is lenyűgöző tanárnőnk, Sturc Jolán ragyogó arccal az etruszk kultúráról, az etruszkok halálhoz való viszonyáról beszélt nekünk. Vass István verse szolgáltatta az apropót, az Etruszk szarkofág, és aki a tanárnőt ismerte, nyilván nem csodálkozik azon, hogy ez egy latinórán történt. A nyugdíjas tanárnő - lehet, ez volt az utolsó alkalom, hogy tanítani visszahívták - az első órán közölte velünk, habár őt latin tanítására szerződtették, aminek eleget is fog tenni, de ne legyen kétségünk felőle, ezt magyar nyelv és irodalom szakosként teheti csak. És versről versre, többnyire latinok és latinos magyarok műveit érintve haladtunk az európai kultúra mind mélyebb megismerése felé. Egy holt nyelv ürügyén szereztünk életre szóló, a legtöbbször teljesen elhanyagolt, érzelmi intelligenciánkat gyarapító tudást. Mely tantárgy témája lehetne egyébként az életnél hosszabb mosoly? A belső derű, s az, hogy ,,nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés.'(Vass István)
Ha úgy tetszik, a vers is holt nyelv. Megértése hosszas elmélyülést igényel. Meg azért is, mert könyveket vagy portálokat lapozva nincs eleven és holt szerző, csak eleven és holt költészet van. Hogy mikor mi hallgat el, mikor mi szólal meg, az olvasó és a közvetítő dolga.
(re)