Nyilván mindkét fél tisztában van azzal, hogy az egymás ellen foganatosított intézkedések saját magukra nézve is károsak lehetnek. Az amerikai elnök is nyíltan beszélt arról, hogy a Huawei-ügy része lehet a Kína és az Amerikai Egyesült Államok között megkötendő kereskedelmi egyezménynek. Ezzel pedig felvillantotta valamiféle alku lehetőségét. Most is kiemelte azonban, hogy a Huawei „nagyon veszélyes” katonai és nemzetbiztonsági szempontból. Mégis elképzelhetőnek tartja, hogy a cég része legyen egy Kínával kötendő kereskedelmi megállapodásnak.

A szankciók miatt kialakult káoszt jellemzi, hogy a korlátozásokat végül az amerikai kereskedelmi minisztérium kilencven napra fel is függesztette. Az indok szerint a könnyebb átmenet érdekében, de ez egyúttal egyfajta beismerésnek is tekinthető, hiszen a dolog fordítva is „elsülhet”.

Elemzők szerint Trump kereskedelmi politikájának pozitív hatása is lehet. Felgyorsíthatja a kínai gazdasági reformfolyamatot, és valójában még javulhat is a két ország közötti viszony. A Huawei pedig már olyan szinten van, hogy nehezen képzelhető el, hogy ne tudná megoldani a felmerülő gondokat.

A kínai gazdasági sikerek mögött — ha hosszú távon egyáltalán sikernek minősíthető a nagymértékű környezetrombolás melletti szédületes gazdasági bővülés — tudatos és eltökélt gazdaságpolitikát fedezhetünk fel. Folyamatosan és nyíltan szubvencionálják az ipari termelést, az árfolyam-politikát tudatosan úgy alakítják, hogy a kivitelt ösztönözze, emellett a kivitelre termelő cégeket adókedvezményben is részesítik. Liberális nézőpontból a külföldi vevőknek kedvezve a kínai fogyasztókat károsítják meg. Ez azonban nyilván csak a jelenség egy metszetét vizsgálva érvényes. Más perspektívából szemlélve a kétségkívül létező veszteség úgy értelmezhető, mint a hosszú távú fejlődés, egy modern és erős gazdaság megalapozásának járulékos költsége.

Az utóbbi fél évszázadban a két modell jól megfért egymás mellett, hiszen a már fejlett és gazdag államoknak is jól jött az olcsó, keleti áru. Ahogyan viszont a világon semmi, úgy az effajta szimbiózis sem tarthat örökké. A liberális modell most már kénytelen a következményekkel is szembenézni. Az egyre nagyobb munkanélküliség, a növekedési kilátások romlása e folyamat távlati következményeként is felfogható, noha természetesen, mint mindig, ebben az esetben is van számos más befolyásoló tényező. Arra lehetett számítani, hogy az Amerikai Egyesült Államok kitart a korábbi gazdaságpolitikája mellett, mely a szabadpiac mindenhatóságába vetett hiten és a pénzkínálat folyamatos bővítésén alapul. Kína esetében viszont egyelőre nem tudni, hogy az országot diktatórikus módszerekkel irányító kommunista párt vajon kitart-e a több évtizeden keresztül alkalmazott — és lényegében sikeres — gazdaságpolitika mellett.

Vannak ugyanis olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy Peking is kénytelen lesz módosítani az irányvonalat. A gyors tempóban növekvő külkereskedelmi mérlegtöbblet, a nemzetközi nyomásgyakorlás, valamint a belső nyugalom megőrzésének érdeke előrevetítheti a változások szelét. A trendek alapján a jüan fokozatosan, de megállíthatatlanul felértékelődik, a hazai (kínai) fogyasztás pedig megnő. Ezzel egyidejűleg az ország veszíteni fog külső versenyképességéből, de hogy ez pontosan hogyan is csapódik majd le például a szerbiai gazdaságra, azt valóban nehéz megjósolni.

Nyitókép: Szalai Attila karikatúrája