Mind cigarettáztunk. Bent! Istenem, létezhet olyan, hogy leparkolsz a világ legszebb épületének tövében a madárcseresznyefák alatt, felmész a viharos évszád révén lenyalt lépcsőkön a félemeletre, végigköszönsz adminisztráción, szerkesztőn, titkárnőn keresztül a nagyszobáig, és csoportosan rágyújtasz írásra, dohányra, vagy csak úgy elvagy a szó parazsánál (kösz, Karcsi), és amíg eltelik a nap, és a verebek meg a vadgalambok hitelesítik az autódat, szép lassan a talaj fölé emel a hovatartozásból és elhivatottságból összegyúrt büszkeség. Tisztelet a nagy öregeknek, és elnézést mindenkitől, de a kezdetekről mindig ez jut eszembe: nagyon mély benyomást tett rám, hogy Miskolczi Jóskával (hasznosság és értelem), Orosz Ibivel (értelem és érzelem) és Németh Jancsival (érzelem és kíváncsiság) lehettem egy légtérben. Később nyilvánvalóvá vált, hogy az egypártrendszer hivatalnokának jelmezében angyalok is járnak közöttünk (Mészáros Zaki bácsi), valamint az is, hogy a felsőbb, állami érdekek figyelembevételével is lehet úgy hármasugrani tisztesség, becsület és politika érintésével, hogy végül a szekér mindig jó irányban haladjon (Biacsi Anti). Valaki úgy is helyzetbe hozhat bennünket, hogy észre sem vesszük. Drága Anna, kérlek, főzz egy jó kávét!

Dési Ábel Columbo-kabátban, bölcsen, jóságosan. Szabó Ati Ferrarivá hergelt százegyesben, két kézzel burekot majszolva, térddel kormányozva. És igen, minden fotós köhög, krákog, feláll, járkál, amikor menne már egy helyszínről, mert megunta a szót. Dolgoztam darab ideig más szerkesztőségben is. De két lábon járó figyelmesség, előkelőség és elegancia másutt nem lektorált (Varga H. Ildi), élő lexikon kezébe nem adhattam suta dolgozatomat, hogy összeráncolt homlokkal szalonképessé tegye (Dévavári Zoli bácsi). Továbbá: saját tarkóját tapsikoló öltönyös sármőr nem igazgatott (Fejes Szilvi); önérzettől szétrobbanó, kedves, tehetséges, majdnem csendes őrült többé nem műszaki szerkesztett (Szalma Laci); ölembe hullt szerencse nem segített soha úgy, mint amikor az önigazgatású szocializmus nukleáris hulladékaként csapatunkba söpörték Podolszki Jóskát, Dudás Karcsit és Csorba Pistát. Nélkülük sem voltunk gyengék, így pedig…

Hajaj! Édes-bús Szabadkám felett olyan lett a csillagok állása, kecses kis szerkesztőségünk csípőjének ringása, hogy elbűvölésre alkalmas, függőséget okozó, majdnem piacképes terméket hoztunk létre, mindezt folytatólagosan elkövetve, hébe-hóba a politikai rendszer parányi sérelmére. Szép szemű, édes Hajagos Anna közben kávégőzzel illatosította a szakma és egymás iránti szeretetünket, szerelmünket, a 7 Napot, te jó ég, milyen lendületben bírtunk néha lenni, azt most el se hinném, ha nem lettem volna részese. A számla persze, boldogságunkhoz méltóan, borsosnak bizonyult.

Érzem közelemben a szelektív emlékezet lélegzetét, hogyne érezném, és persze alig tudok valamit arról, ami kilencvenegy késő ősze után történt a lappal. Talán jobb így. Álmomban még most is gyakran leparkolok a madárcseresznyefák alatt, betoppanok a klubhelyiségbe, mindenkit megölelek, teleszívom magam kávéillattal, füsttel, tartással, bátorsággal, tehetséggel, és bizony előfordul, hogy látszólag minden ok nélkül, mosolyogva ébredek.