A karanténhoroszkópom szerint — merthogy ilyen is van ám a Facebookon! — a Bika ebben az időszakban — idézem! — „eszik, iszik, jót mulat, végre kedvére lustálkodhat, és élvezheti az életet”!

Öhmmm, hát, igen. Aki igazán, nagyon közelről ismer, az tudja, hogy ez a jóslat teljes egészében igaz LENNE, ha most rám szakadt volna a szabadidőtenger. De ne tévesszen meg senkit a látszat, elárulom: nem így van. 

Még biztos sem volt ez az egész karanténbuli, lett nekem egy csomó tervem: 

— felturbózom az angoltudásom (mondjuk, több angol hírt olvasok, mint korábban);

— naponta legalább fél órát kávézom virtuálisan az igazán fontos barátaimmal (az egyik csapattal egyszer már össze is jött, a másikkal meg megy a nyomogatósdi… Az egyéniek azért működnek, még borozás is volt a Viberen!);

— online jógázok a Petráékkal (szavaztam az időpontról, csak épp nem értem a gép elé);

— megnézek egy rakás filmet (azért az Aranyéletet végre elkezdtük falni esténként, #nézzedmeg!);

— tádádádámmm, végre eljött az elolvasásra váró könyvek ideje (de sajnos kölcsönkaptam Ferrante négykötetesét, úgyhogy azzal kezdem, szóval a szakkönyvek visszamásznak a polcra);

— a testi és lelki jólétem érdekében a heti három futásról nem mondok le, gondoljon, ki mit akar (kezdődött párban, aztán egyedül, aztán maszkban, mostanság harcolok a lelkiismerettel, hogy akkor most hogy van az, hogy osztom a #maradjotthon!-t, és sutyiban rovom a kilométereket?! Elárulom, az udvarban is lehet futni, körbe-körbe, akár egy órán át, de kitaposod a füvet, amely végre szépen megnőtt, és hol veszel ilyenkor fűmagot?! Szóval, ez a terv is finomításra szorul); 

— ha már lemondok a futásról — mert meggyőzöm magam, hogy felelősségteljes polgár vagyok —, akkor tornázok mindennap (de sajnos túl sok a videó a neten, hát most hogy válasszam ki a legjobbat?!);

— ha már nem tornázom, akkor legalább nem vacsorázom (de hát kell az erő a vírus ellen, és ahhoz köll a zsííír, meg egyébként is, tudjátok, bika vagyok, szóval, eszik, iszik, jól mulat…);

— nem tunyulok el teljesen, adok a külsőmre (de olyan kényelmes és szép pizsamáim vannak!!! A francba... A hajhabomból meg kevés van, azért azt őrizgetem az online partikra.);

— ha már tunya és kövér leszek, a kovásztudásomat ultramagas szintre fejlesztem (a kenyereim szerintem egész jók, de mivel nem néhány óra alatt készülnek, a kísérletezéshez az a bizonyos szabadidőtenger jó lenne… Annak hiányában viszont túlélésre játszom, a jól bevált recepteket finomítgatom, és szaporítom a csodálatos kovászt, osztogatom, fertőzöm meg az embereket (na nem úúúgy, hanem kovászrajongásilag!), szóval ha nem találsz élesztőt, keresd a @Vajdasági kovászolókat!);

— olyan patyolattisztaságot és rendet varázsolok a házba meg az udvarba, hogy a földről fogok vacsorázni, kipróbálom, komolyan! (Mondjuk, egész nap valamit pakolok, törölök, mosok, de olyan, mintha semmit sem csinálnék. Néha elgondolkodom: mi lenne, ha tényleg semmit sem csinálnék…?!)

És akkor itt állnék meg egy baráti szóra, hogy mindenki számára világossá váljék, mi a francért nem tudom ezeket a remek terveket véghezvinni? Másnak is dolgoznia kell otthonról, de azért a nap 24 órából áll...! Igen, igen, csakhogy... Van két csodálatos gyermekünk, akiknek — és az előállt helyzetnek — köszönhetően a kötelező feladatok, munkahelyi dolgok, főzés-mosás-takarítás mellett óvó néni is lettem. Én eddig is tiszteltem a pedagógusokat — én is iskolában dolgozom, és pontosan tudom, csak a külső szem gondolja könnyűnek ezt a kenyeret. De most még inkább megemelem előttük az összes kalapom. 

Igen, én is elolvastam a nagyon okos írásokat, hogy mindenki a rohanásról meg az elidegenedésről panaszkodik, hát nesze neked idő, most lehet együtt lenni, ha tetszik, ha nem, és milyen anya az, akinek nehéz a saját kölkeivel egész napokat, heteket eltölteni?! Hogy milyen? Hát, kérem, őszinte. Félreértés ne essék, nagyon-nagyon fontosak a gyermekeim, és szeretek velük lenni. Okosak, humorosak, kreatívak, őszinték, végtelen képzelőerővel, jósággal, szeretettel, összetartással és huncutsággal megáldva. És néha nyűgösek, veszekedősek, önzőek, keményfejűek, akaratosak… És néha mi, felnőttek is pont ilyenek vagyunk. Néha rohadtul elegünk van ebből az egészből, akarjuk vissza a szabadságunkat, hogy akkor és oda menjünk, lelkiismeret-furdalás és paranoia nélkül, ahová csak akarunk. De legalább legyen már egy fix pont, egy nyamvadt dátum, hogy tudjuk, meeeddig kell még ezt kibírni?! 

Aztán kimegyünk az udvarra (mert olyan szerencsések vagyunk, hogy van!), megkapáljuk a kiskertet, kiguglizzuk, hogyan kell karalábot meg répát magról ültetni, mert a mama komolyan veszi a karantént, és most nem tudja megmutatni, ültetés közben rájövünk, hogy a világ kerek, igazándiból nincs is semmi baj, tessék már élvezni a lassítást, elmerülni a kavicsfestésben, a homokozásban, a bunkerépítésben, és próbáljuk a lehető legjobbat kihozni a helyzetből! Ne a pánikolós vagy a káromkodós arcunkra emlékezzenek a gyerekek, ha majd arról az időszakról mesélnek évek múlva valakinek. És de jó lenne, ha mi sem a nyomasztó hangulatra, a bizonytalanságra, az őrült parancsokra, a nincsekre és a nem szabadokra emlékeznénk.

Sok függ tőlünk. Több, mint gondolnánk. Reggel megyek futni.