— Amióta elkezdtem dolgozni, rájöttem, hogy sokkal jobban megihlet a pedagógiai munka, mint maga a művészet, így hát megpróbáltam a kettőt összehozni — kezdi Andrea, amikor meglátogatom a galériában a kiállításának installálása közben, és tart is nekem egy rögtönzött tárlatvezetést. Minden terem egy művészetpedagógiai gyakorlat, melyet vagy a diákjaival próbált ki, vagy előbb a szüleivel, s utána a diákokkal. Andrea fotográfia szakon végzett, jelenleg a Vizuális elemek nevű tantárgyat tanítja az akadémián.

— Ez egy alaptantárgy, színelmélet, formaelmélet, definíciók. Magyarán mindenre van egy definíciónk, hogyan használd az elemeket, hogy létrehozz egy műalkotást. Én magam ellene voltam és vagyok ezeknek a definícióknak, melyek persze azért vannak, hogy megtanuljuk, majd megszegjük őket, ezért egy picit másképp álltam hozzá a tantárgyhoz, s a kiállítás egy picit erről is szól.

Az első terem valójában egy igazi fitneszterem. Egy videóvetítésen Andreát láthatjuk, ahogy mutatja a Jane Fonda ihlette tornagyakorlatokat, melyeket a látogató az itt elhelyezett tornaszőnyegeken el is végezhet. A videó neve Fitnesz valószínűtlen fajoknak — Kihalás, kiadás.

— Tavaly Berlinben lehullott egy meteorit egy kukoricaföldre. Az emberek pedig elkezdtek fantáziálni, hogy ha ez nagyobb lett volna, mind kihalunk. S ez történik, várjuk, hogy becsapódjon egy meteor, és vége lesz mindennek, s nem vesszük észre, hogy amíg ezt várjuk, mi, emberek már rég elkezdtük saját magunk és a világ tönkretételét, ergo mi magunk vagyunk a meteor. Ezt Timothy Morton brit filozófus is megírta: We are the asteroid. A különbség csak annyi, hogy az aszteroida még fent van, nem indult el szétrombolni a Földet, ráadásul le is tud fordulni saját pályájáról. Van, aki ül, és várja a világvégét, más sportol, és felkészül rá. Én ebbe a csoportba tartozom. A felkészüléshez pedig tudnunk kell, mi az, ami veszélyeztet bennünket, így ezt a két dolgot hoztam össze. Van itt nukleáris sugárzást, vulkánkitörést, lávafolyást, gleccserkitörést imitáló gyakorlat, de az is feladat, hogy maradj mozdulatlan, mint egy kitömött dodó, vagy a kövületgyakorlat a végén, amikor már mindenen túl vagyunk, s csak egy kérdés maradt: élünk még vagy már kihaltunk? A gyakorlatokat a fejemen egy aszteroidapárnával végzem, ezekből, aki szeretne, szintén a fejére rakhat egyet, és úgy tornázhat. Ez is szimbolikus: a párna megvéd, ha hullana a meteorit, másrészt ha mi vagyunk, akik tönkretesszük a világot, lehetünk aszteroidák is, melyek irányt változtatnak — meséli, miközben élőben is mutogatja a tornagyakorlatokat.  

Carl Sagan Halványkék pötty című szövege is ebben a teremben olvasható.

— Ezt akármikor olvasom, könnybe lábad a szemem, minden első órát ezzel a szöveggel kezdek, hiszen a pötty a legapróbb vizuális elem. Ezen a fotón ez a pötty pedig a Föld maga. Sagan arról ír, hogy mennyire kellene vigyáznunk erre az apró, kék pöttyre.

A második terem a Munkafüzet 1: 'Városi Zöldfelületek' Újvidék. Andrea arról mesél, hogy őt nagyon érdeklik a közvállalatok s azok fotóarchívuma, a Városi Zöldfelületek (Gradsko Zelenilo) archívumához hozzáférést is kapott, ezek alapján tervezett egy munkafüzetet az elsőéves hallgatóknak.

— 2008 és 2018 között Rale Karanović volt az újvidéki Városi Zöldfelületek Közüzemi Vállalat fotográfusa és tervezője, s rendszeresen dokumentálta a város térségeinek mindennapi életét: a fák karbantartását, a szezonális ültetéseket, a viharok és vandálok okozta károkat, a hattyúk visszatérését a Duna parki területre, a virágok és a faiskolai anyagok vámkezelését, a fák védőrácsainak állapotát, sőt, a graffitieltávolító egység munkáját is. E fényképek vizuális nyelve gyakran semlegesnek tűnik, mivel a bürokrácia átláthatósága érdekében készültek. A munkafüzetben végigvesszük, mit csinál egy közvállalat, és a nézők feladatokat kapnak, például: készíts kiállítást egy autó csomagtartójába, vagy tervezz egy olyan graffitit, amely a szeretetre szólít fel, nem a gyűlöletre. Ezek a feladatok is mind tágítják a látókörüket, fantáziájukat.

A harmadik terem a Házi gyakorlatok címet viseli, ez Palásti Andrea doktori munkája. Ezek olyan művészeti bemelegítő gyakorlatok, amelyek irányított, rövid feladatokból állnak, meghatározott instrukciókkal. Ezek a kreatív feladatok könnyen elvégezhetők minimális eszközigénnyel, kis erőfeszítéssel és egyszerű tér-idő feltételekkel. Az egyértelmű, mégis szabadon értelmezhető instrukciók követése arra ösztönöz, hogy felfedezzük a művészeti anyagok fizikai tulajdonságait és formai jellemzőit. Ezek a gyakorlatok egyfajta művészeti, esztétikai és gondolkodásbeli bemelegítésként működnek, és arra világítanak rá, hogy az alternatív művészetpedagógiai módszerek miként segíthetik a kreatív gondolkodás fejlődését.

A negyedik terem a tanároknak szól, a címe: Bolondos, tanári kihívások.

— Nagyon fontos, hogy egy tanár egy picit bolondos és kreatív legyen, hogy tudja tartani a tempót. Van egy kis csapatunk, zene- és képzőművészet-tanárok. Havonta-kéthavonta találkozunk, és megosztjuk egymással aggodalmainkat, projektumainkat, s ösztönözzük egymást, hogy saját művészetünket a tanításba is beiktassuk, s ezáltal kreatívabb tárgyunk legyen. Megpróbálunk kreatív megoldásokat találni a felmerült gondokra. Egy példa: van ugye problémaként az iskolai padra való firkálás, melyért általában büntetjük a gyerekeket, miközben amit az asztalon hagynak üzenetként, az valójában egy széles körű problematikát is feltárhat: mi történik a gyereknél otthon, mi az országban, a világban? Én úgy érzem, hogy az iskolapad egy fontos információs felület, és a rá való firkálást nem büntetni kellene, hanem inkább felkérni a tanárokat, hogy üljenek le a gyerekekkel, és firkáljanak velük együtt. Lehet, hogy megnyílik egy olyan dialógus, ahol közvetlenebbül tudnak kommunikálni a gondokról vagy akár a pozitív dolgokról, arról például, hogy ki kibe szerelmes.

Az utolsó előtti terem egy picit komolyabb témával foglalkozik, az Enyhítő rajzok valójában méhrákkifestők.

— Anyukámat méhszarkómával diagnosztizálták. A kezelések és a műtét utáni időkben nem tudtam úgy közelíteni hozzá, hogy, mondjuk, sírok, pedig sok film szól arról, hogy a beteg mellett ott a család, mindenki kibékül, más a hangulat, mint előtte volt, melegség árad szét a szobákban. Nálunk mindenki úgy élte az életét, ahogy előtte, néha összevesztünk, néha szerettük egymást, de nem volt benne semmi filmes. Mivel én munkamániás vagyok, minden, ami érint, azt a művészeten keresztül próbálom értelmezni magam számára. Egy barátom teljesen véletlenül éppen akkor talált a bolhapiacon egy régi nőgyógyászati szakkönyvet, melyet elhozott nekem. Anyukám szereti a kifestőket, mandalákat fest, ezért készítettem a különféle méhráktípusok képeiből egy kifestőt számára. Nagyon élvezte színezni. A barátainak is készített, ők is színeztek, volt, aki visszaküldte neki, ezekből látható egy válogatás a falon. S amikor odaajándékozol valakinek egy ilyen kifestőszettet, ez nemcsak arra való felhívás, hogy színezd ki, hanem egy figyelmeztető is, hogy járj rendszeresen szűrésre.

Természetesen én is kaptam egy csomagot a kifestőből, majd elérkeztünk a kiállítás végére, a sok katasztrófa és baj után a földre. Az utolsó teremben a földközeliség a kulcsszó, ez A kagyló mozgásának megbecsülők társasága.

— Amikor elkezdtem tanítani, azt éreztem, hogy a művészetet nem is lehet tanítani, csak létrehozni egy atmoszférát, mely segíti a tanulókat, tágítva a látószögüket, a gondolkodásmódjukat. Sűrűn kijárunk a diákokkal a természetbe, mert a művészet ritkán jelenik meg a tanteremben. S itt jönnek képbe a kagylók. Sokszor tartunk órát a Duna mellett. Az egyik gyakorlat a kagyló mozgásának mimézise. A kagylók fontosak a folyó ökológiájának szempontjából. Néhány éve dolgoztunk egy projektumon, a biológia szakon Belgrádban egy csapat kutatóval, és rájöttünk, hogy a kagylók mozgásának megfigyelése valójában nagyon fontos, mert jelzik, ha valami nincs rendben. Ha mérgezés van, elmennek onnan, vagy befúrják magukat a földbe, stb. S ahogy haladnak, vonalakat hagynak maguk után a homokban. Mivel Képzőművészeti elemek a tantárgyam neve, a vonal pedig az egyik alapelem, a sokféle vonal közül mi a kagyló vonalát figyeljük.

A kiállításon van egy nagy „homokozó”, ahol a látogató maga is megpróbálhatja utánozni egy kagyló mozgását.

— Én úgy vagyok vele, ahhoz, hogy irányt változtassunk, le kell ülni, és meg kell tapintani a földet. A kagylók úgy mozognak, hogy van egy nyelvük, melyet lábnak hívnak, és ennek segítségével húzzák magukat. Arra szoktam kérni a diákjaimat, hogy egy percet gondolkodjanak el a napjukon, képzeljék el, hogyan tudnák a pillanatnyi érzésüket vizuálisan egy vonalba öntve megörökíteni. Lerajzolják, majd arra kérem őket (és magamat is), hogy ezt a vonalat a fenekünkkel rajzoljuk át a homokba, úgy, ahogyan a kagyló tenné, egy lábbal húzva magukat, a kezet nem használva. Ez a fitneszgyakorlat Duna edition. Miközben csinálom, és mesélek a Duna problematikájáról, ők közben figyelnek, vázlatolnak, s engem rajzolnak. A kiállítás tehát azzal az üzenettel végződik, hogy üljünk le, húzzuk magunk után a fenekünket, nézzük meg egy kicsit a világot egy alsó perspektívából is, mert nem csak a Holdra kell szállni, a földön maradni is fontos, és megpróbálni a talaj közelében, vele együtt élni.

A kiállítás március 8-a és április 12-e között látogatható, hivatalos megnyitója nem volt.

— Tekintettel a jelenlegi társadalmi légkörre, úgy éreztem, tiszteletteljesebb lenne a tipikus, gyakran ünneplésre összpontosító megnyitó helyett lehetővé tenni a közönség számára, hogy átgondoltabb, nem szertartásos módon kapcsolódjon a kiállításhoz. Bár a lemondás is felmerült, végül nem tűnt megfelelő válasznak, mert úgy érzem, hogy válság idején a művészet kulcsfontosságú: segít feldolgozni, reflektálni és reagálni a minket körülvevő világra. Teret ad a kollektív gyógyulásnak, a kritikai gondolkodásnak és az érzelmek kifejezésének. Ezért a Donna Haraway által megfogalmazott bajban maradni gondolatának szellemében a látogatókat nem nézőként, hanem a közös élmény aktív résztvevőiként várjuk. És bár a kiállítás művészeti pedagógiai példákat mutat be, ezek a leckék már nem a mi diákjainknak szólnak. Ők már minket tanítanak arra, mi is valójában az empátia és az összetartozás. Az évek során felcserélődtek a szerepek: ma már a tanulók tanítanak bennünket a közelség felbecsülhetetlen értékű leckéjére.

A kiállítás művészi együttműködői: Sanja Anđelković, Danica Bićanić, Ivana Čavić, Bojan Kenig (Centar za promociju nauke), Csihi Rózsa, Emilija Đonin, Erdély Lenke, Farkas Katarina, Veronika Gamulin, Gabriela Hajzler, Irina Janković, Mirko Jeremić, Nemanja Jocić, Mila Jovčevski, Rale Karanović, Radivoj Knežević, Mucsi Gabriella, Öreg Irén, Marina Stanić Palašti, Palásti Márta, Dragica Pejović, Ivana Perović, Konstantinos Petrović, Daniel Popović, Milica Sekulić, Monika Sigeti, Fredrik Stjernqvist, Mila Stojanović, Lázár Tibor, Jelena Vadaski, Varga Elíz, Varga Gizella, Vukašin Vlahović, DTAFA (woodiana.today)