A tragédiát okozó férfit — aki oda se ment a ronccsá tört kocsihoz, hogy segíteni próbáljon — másfél év börtönbüntetésre ítélték. Egy év, hat hónapra. Plusz négy évre elveszik tőle a gépjárművezetői jogosítványát.

Észbontó. Vérlázító. Annyira sérti az ember igazságérzetét, hogy nekem személy szerint ordíthatnékom van tőle. Felháborítóan enyhe büntetésnek tartanám ezt az ítéletet akkor is, ha kívülálló lennék, ha nem ismerném a családot. De ismerem. Ismerem, és a barátomnak mondhatom azt a fiatalasszonyt, aki az egyetlen gyerekét vesztette el. Az anyát, aki nem lehetett ott a kislánya temetésén, mert súlyos sérülésekkel a kórházban feküdt. Aki nehéz műtéteken esett át. Aki több mint kilenc hónapot töltött kórházban, gyógykezeléseken — állandóan az idegösszeroppanás határán. Ismerem ezt a fiatal nőt, aki szó szerint belerokkant abba, ami azon az éjszakán történt — belerokkant testileg és lelkileg. Ezért felfoghatatlan, hogy az a férfi, aki tönkretette az életét — az övét is, a férjéét is meg a nagyszülőkét is —, olcsón megúszta. Neki, a mindenben vétlen barátnőmnek pedig a kín maradt: az állandó fizikai fájdalmak, a heti kétszeri gyógytorna, a maradandó sérülés miatti leszázalékolás.

Ha Justitia mérlegére lehetne tenni ennek az asszonynak a veszteségét, a testi és lelki fájdalmait, s mindazt, amit végig kellet csinálnia a három és fél év alatt, akkor a mérleg másik serpenyőjében a másfél év börtönbüntetés nagyon könnyűnek találtatna. Könnyűnek is találtatott: az ügyész hivatalból benyújtja a fellebbezését, és szigorúbb büntetést kér. Sovány vigasz. A baj már megtörtént. Az újabb sebet, a tőrdöfést ezúttal a tekintélyt parancsoló intézmény, az igazságszolgáltatás ejtette az asszony, a család lelkén. Tőrt mondtam (az orvtámadások eszközét), pedig Justitiának, az igazság istennőjének balja egy kardon nyugszik. Hogy azzal sújtson le, ha kell. S nem az ártatlanokra, hanem azokra, akik bűnt követtek el. Az istennőt bekötött szemmel ábrázolja a szobor. Nem azért van bekötve a szeme, mert vak. Hanem azért, hogy a tényeket mérlegelve részrehajlás nélkül, pártatlanul hozza meg döntését — elítéljen vagy felmentsen.

Tudom. Az összetört szülők és nagyszülők is tudják: ha nem másfél évre, hanem mondjuk negyven év börtönbüntetésre ítélnék is minden bánatuk okozóját, az sem hozná vissza a kislányukat, kis unokájukat. De ez a másfél?! Megint összedőlt bennük a világ. Az igazságszolgáltatásnak ugyanis olyan sziklaszilárd intézménynek kellene lennie, melyben hisznek, bíznak az emberek. Arra tanítottak bennünket, hogy Justitia előtt minden ember egyforma, ezért mi, hétköznapi emberek se vagyunk reménytelenül kiszolgáltatottak. Ám éppen a hétköznapok cáfolnak rá erre a hiedelmünkre. Olyan gyakorisággal, hogy nemegyszer jutott már eszembe: becsületesebb lenne igazságszolgáltatás és igazságügy helyett törvényalkalmazásnak, netán jogalkalmazásnak nevezni őket. Laikus emberként úgy képzelem, ez lenne a pontosabb elnevezés. Hiszen kiskapuk nem az igazságban vannak, hanem a törvényekben, a jogszabályokban. S talán akkor felébrednénk a naivitásunkból, és felfognánk: az igazság és a törvényes között nincsen egyenlőségi jel. Hiszen ha figyelünk, olykor okos koponyák szájából hallhatjuk a mondatot, hogy X. Y. megoldás „törvényes és jogszerű ugyan, ám nem igazságos”... De túl messzire mentem.

A lázadó igazságérzetről írtam egy bírósági döntés kapcsán. Az igazságérzetről, mely mindannyiunkban ott él — miközben az igazság maga annyira képlékeny, annyira megfoghatatlan. És csalóka is. Életigazságnak szoktuk például titulálni azt a bölcsességet, hogy „a sorsod a kezedben van”. Pedig nem igaz. A fent említett tragédia a bizonyíték: az ember sorsa nem csupán a saját kezében van. Az életigazság erejével szoktuk ismételgetni azt is, hogy egy nő, ha nagyon akar gyereket szülni, és eleget küzd, annak sikerül az álma. Ez a fiatalasszony, tudom, görcsösen akar egy kisbabát, de eddig — nyilván a lelki és testi gátak miatt — nem sikerült neki. Szurkolok, hogy sikerüljön. Szívből szeretném.

Reménykedem, hogy ad még nekik némi kárpótlást a sokat emlegetett sors. Miközben továbbra se hagy nyugton a kérdés: mi történt itt, Justitia?