Az egykori Željezničar Készruhagyár - emlékeztetőül: 1500 dolgozó, a bánáti Leonapusztán üzemegység, 150 üzlet az egykori Jugoszlávia minden részében - lapját készítettem a múlt század kilencvenes éveinek elején, amikor a háborúk és a nemzetközi zárlat miatt egyre nehezebbé vált a vállalat helyzete, és elkezdődött összeomlása. Jó szokásomhoz híven az újságcsinálásban nem elégedtem meg az igazgatóságon vagy a munkástanács- és igazgatóbizottsági üléseken hallottakkal, hanem végigjártam az üzemegységeket, beszélgettem a munkásokkal is. Egyre gyakrabban kérdezték: mi lesz velük és a gyárral, meddig tart még Milošević országlása, s ha elvesztik külföldi partnereiket, visszaszerezhetik-e őket egyáltalán? Mert tudni kell, hogy ez a derék dolgozói közösség termelésének mindössze 40 százalékát adta el az országban (ebbe bele kell számítani a hadsereg, a posta a rendőrség és a vasút számára készített egyenruhákat is), ugyanennyi volt a külföldi megrendelése, a ,,szolgáltató varrás” és 20 százaléknyi volt a kiszállított készruha mennyisége. Eszerint elvesztették piacuk 60 százalékát! Amikor meg vezérünk úgy döntött, hogy a belügyet és a postát (a legjobban fizető két intézményt) elveszi tőlük, és odaadja egy belgrádi és egy piroti cégnek, majd a határok is összeomlottak, bekövetkezett a katasztrófa.
Amikor már éreztük, hogy a cég lefelé csúszik a lejtőn, azt mondtam az embereknek, hogyha 1996-ig nem szűnik meg a zárlat, nekik és az országnak legalább 20 évre lesz szükségük ahhoz, hogy elérjék a 20 év előtti termelési szintet, a keresetükkel viszont addig sem érik utol magukat, mivel a nyugati megrendelők őhelyettük a környező (akkor hozzánk képest még) szegény országokban keresnek partnert, és kapnak is olcsóbban. Ezt a munkát tehát kénytelenek lesznek alacsonyabb áron elvállalni. Ha valami csoda folytán az addig egyébként jó és elégedett partnerek egyáltalán visszatérnek hozzájuk.
A Željezničar közben alaposan leépült. Most 250-300 embernek van ott munkája, visszahúzódott a gubógyárba, a munkája szempontjából legalkalmatlanabb épületbe, és elvesztette a leonapusztai, az alapítása idején legkorszerűbb gépekkel felszerelt egységét.
Nos többé-kevésbé így járt Szerbia egész gazdasága, legfeljebb a mikéntben volt különbség. Ezért röhögnöm kellett volna - ha nem lenne szomorú annyi munkát és megélhetési lehetőséget vesztett ember számára -, amikor Koštunica kormányfő egyik gazdasági ,,szakembere' pár nappal a kormány és a parlament feloszlatása előtt kijelentette, hogy dolgozóink keresetének átlaga immár értékben megközelítette az 1990-beli szintet, meg hogy a mi termelésünk összértéke évente 6 százalékkal nő, ami Európában a legnagyobb növekedési ráta. Ez pedig akkor is fenntartható, ha nem közeledünk az Európai Unióhoz, hanem ,,közismert barátainkkal' (oroszok, kínaiak) fűzzük szorosabbra kapcsolatainkat.
Mit mondhat az ember az ilyen ,,szakemberi' megállapítás kapcsán, ha ilyennek nem is, csupán gazdasági ügyekben jártas, sokéves tapasztalattal rendelkező firkásznak mondhatja magát?
Lássuk a kereseteket! Az átlag csakugyan megközelíti az 1990-es szintet. Ám ehhez két tényt kell figyelembe venni. Az egyik, hogy akkoriban a munkájukból élő családok nagyobb részében két kereső volt, s ma jó, ha egy van. A munkanélküliség akkoriban 10 százalék alatt mozgott, most jócskán meghaladja a húszat. Egy fogyasztói kosár kevesebbe került egy fizetésnél, most meg egy-másfél család keresete kell rá. A másik: az úgynevezett állami fogyasztás, az adminisztráció bére nem vitte el a nemzeti jövedelem felét, mint most, hanem tűrhető, 20-25 százalékos szinten mozgott, habár ezt is nagynak tartottuk a nyugati példákhoz képest. Aztán az a bizonyos 6 százalékos évi növekedés! Mihez képest, tisztelt ,,szakember' úr? Ahhoz a termelési szinthez képest, amin 1990-ben tartottunk, vagy ahhoz, amire akkor süllyedtünk, amikor elvesztettük termelésünk 40-50 százalékát? Mert a 2000-től errefelé növekvő évi 6 százalékokkal csak az egykorinak a 60 százalékáig kapaszkodtunk fel. Az az igazság, hogy csak a nagyon derűlátó közgazdászok is legfeljebb 2012 és 2015 közé teszik az 1990-beli szint elérését - ha az évi növekedés folyamatosan legalább 7,5 százalékos lesz.
Ez a 7,5 százalék pedig csak abban az esetben valósítható meg, ha a további magánosítások sikeresek lesznek. Nem úgy, mint az eddigiek jó része, ahol az új gazda tönkretette, amit megvett és újabb munkásokat tett ki az utcára. Meg úgy, hogy az új kormány alapos reformot hajt végre az említett állami fogyasztásban, tehát azt évről évre jelentősen csökkenti a mai 50 százalékról egy elfogadható szintre. Na és persze: ha az országba egészséges, mobil tőke áramlik be, magyarán: ha a külföldi egészséges tőke kedvet kap bevonulni kies hazánkba. Még érthetőbben: ha a választások után ez az ország határozott léptekkel indul el az Európai Unió felé, és belátható időn belül annak tagja lesz, s már közben is élvezheti annak pénzbeli juttatásait. Ezt a tőkét pedig igencsak zavarja a mostani zűrös politikai helyzet! Ha pedig - ne adj Isten! - az úgynevezett nép-nemzeti koalíció kerül hatalomra, bizonyára a 6 százalékot se sikerül teljesíteni.
Nem örülök annak, hogy jó jósnak bizonyultam...