Szabó Attila felvételei

2003 augusztusában nyerték meg lapunk ikerszépségversenyét a palicsi Lévai lányok, az akkor hároméves Anett és Ivett. A nyereményjátékot a Hét Nap hirdette meg az Ikrek havában. Célja az volt, hogy megismerjük Vajdaság ikertestvéreit, s a nevezett 132 iker közül a legnépszerűbb párosok értékes nyereményekkel távoztak — a fődíj például egy bútorvásárlási utalvány volt. A nyereményjáték záróműsoraként a szerkesztőség az ikrek találkozóját is meghirdette, s ezen az első ötven ikerpár is megismerkedhetett egymással.

Azóta majd tizenhárom év telt el, mi pedig kíváncsiak voltunk rá, mi van a lányokkal mostanában.

Anett és Ivett Palicson él a szüleivel és a nagyszüleivel. A nyereményjátékra kicsi koruknál fogva nem emlékeznek, de ismerik a szobájuk bútorainak történetét, és érkezésünk hallatára fel is elevenítették azt. Egy nagy szekrény, két ágy és egy dupla íróasztal volt a nyeremény, melynek akkor nagyon megörült a család, és amelyet azóta is gyönyörűen megőriztek a gyerekszobában.

A lányok számára nem különös, teljesen normális, hogy ikertestvérük van. Jól megvannak egymással, Anett csendes figyelmét Ivett harsány mesélése egészíti ki, és mindeközben jókat nevetgélnek. Azelőtt mindenből kettő volt, egyforma vagy más színű, de ugyanolyan ruhák. Az utóbbi időben viszont ki-ki a saját ízlése szerint válogat, és ha kedvük van, cserélnek is — bár előfordul, hogy nem szívesen nélkülözik kedvenceiket, s ebből rendszerint vita kerekedik, de ezt egy tini testvérpárnál egyébként sem lehet elkerülni. A másik kényes kérdés a házimunka megosztása, sosem tudják eldönteni, ki melyik feladatot lássa el, így hát marad a kő-papír-olló játék, és aki nyer, annak jár a választás joga.

Ezektől az apróságoktól függetlenül a lányok nem sokáig bírják egymás nélkül, igénylik a másik társaságát, és mindenhová együtt mennek, mindent együtt csinálnak. Ivett olvas és fotózik. Ez utóbbival a későbbiekben is szeretne foglalkozni, fő- vagy akár másodállásban – leginkább a portréfotózás érdekli. Anett pedig modellként pózol szívesen. Nagy álmodozó, utazni szeretne, új helyeket megismerni Európában és szerte a világon. Erre Ivett rögtön közbeszól, hogy ő is elkíséri, és fotózik majd. Eddig a nővérek nem sokat voltak külön, együtt járnak iskolába, és, mint mondják, jó, hogy mindig van mellettük egy családtag, akivel segítik egymást. A tanulás is könnyebb így, tudásfelmérő előtt kikérdezik egymást, és Ivett korrepetálja Anettet, aki a testvére segítségével sokszor jobban megérti a tananyagot, mint az órán. Ehhez párosul még az a szerencse, amely — Ivett felkészültsége mellett — Anettet nem hagyja alulmaradni, akkor is megússza a felelést, ha véletlenül nem készült aznap. Az ilyen alkalmak felébresztik Ivett igazságérzetét, és olyankor nehezen viseli, hogy nem a megérdemelt osztályzatot kapta, de ez a csalódottság nem tart sokáig. Alapjában összetartóbbnak, figyelmesebbnek, önzetlenebbnek tartják magukat annak köszönhetően, hogy van testvérük. Megtanultak odafigyelni egymásra, és kisegíteni a másikat, ha kell, úgyhogy már egész ügyesen falaznak egymásnak.

Hogy ki mi lesz, ha nagy lesz, egyelőre a jövő zenéje. Szegeden szeretnének továbbtanulni, maguk sem tudják még, milyen szakon, de azt már annál inkább, hogy a majdani munka szempontjából előnyt élvezne, ha nem volna helyhez kötött.

Megfogalmazódott már ugyan a külön szoba igénye is, de ez a kérdés még várat magára. Édesanyjuk, Edit szerint bármennyire tiltakoznak is, annyira összeszoktak, hogy nem is tudnának egymás nélkül létezni. Persze ő még emlékszik azokra a kiskori szomorú tekintetekre, amikor az egyik beteg volt, a másiknak meg otthon kellett maradnia, és nem értették, hogy miért nem lehetnek együtt — hál’ istennek keveset betegeskedtek, és ez nem sokszor fordult elő. Ma már külön utakon járnának, középiskolába sem akartak együtt menni, de aztán a sors fintora volt, hogy noha külön tagozatra íratták őket, végül mégis egy osztályba kerültek a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban. Edit másik félelme, hogy mivel ennyire össze vannak nőve, talán nem is boldogulnának egymás nélkül, de mire eljön az ideje, talán nem is lesz ezzel akkora gond. Most még igénylik a szülők társaságát, és abban szerencsére Edit és férje, Zsolt is egyetértenek, hogy jobb élményt ajándékozni a gyerekeknek, mint tárgyakat, melyek gyorsan elévülnek. Ezt a néhány esztendőt még igyekeznek kihasználni a közös utazásokra, kirándulásokra, az „önző anya” persze annak örülne, ha erre minél tovább lenne lehetőségük.

Mi ehhez csak sok örömteli, boldog pillanatot, szeretetteljes családi hangulatot kívánhatunk.