A strasbourgi bíróság még augusztusban hozott döntést arról, hogy minden olyan személynek jár háborús napidíj, aki 1999-ben a NATO légi csapásainak idején katonai szolgálatot teljesített. E döntés ellen Szerbia óvást nyújthat be november 28-áig, de ha nem teszi meg, 2013 májusáig ki kell fizetnie az elmaradt napidíjakat.

Van, aki megkapta, van, aki nem
2008-ban a szerb kormány mintegy tízezer dél-szerbiai tartalékosnak — szociális segély címén — kifizette a háborús napidíjakat, a személyenkénti 200 000 dinárt. Aztán az állam — miután szembesült a jogosultak valódi számával —megtorpant, és felfüggesztette a további kifizetéseket. Az érintettek azonban felemelték hangjukat, és joggal követelték jussukat. Niš környékéről kilencezer tartalékos katona beperelte az államot, a szerbiai bíróságok azonban az állam javára döntöttek, és kérelmüket elutasították. Így a kisemmizettek a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordultak, s ez augusztusban a tartalékosok javára döntött, sőt kiegészítette a határozatot, miszerint nemcsak a kilencezer dél-szerbiai tartalékosnak jár az elmaradt háborús napidíj, hanem minden olyan személynek, aki 1999-ben a bombázások idején — közvetve vagy közvetlenül — katonai szolgálatot teljesített. A napidíj harminc eurónak felel meg, ami azt jelenti, hogy minden érintettnek hozzávetőleg 200 000 dinár jár. Hogy pontosan hányan jogosultak erre az összegre, nem lehet tudni, mert ezt az információt hadititokként kezelik. A becslések szerint azonban számuk megközelíti a százezret.

Még mindig lehet jelentkezni
Az újvidéki Veterán Harcosok Szövetsége egy hónappal ezelőtt kezdte fogadni a kérelmeket újvidéki irodájában, ahol naponta 150-200 olyan személy jelentkezik, aki valamilyen formában részt vett a háborúban az 1999-es NATO-bombázások idején. Habár a korábban megadott határidő november 20-án lejárt, az újvidéki Veterán Harcosok Szövetsége az Ilija Ognjanović utca 7. alatti irodájában továbbra is minden munkanapon 8 és 12 óra között fogadja az érdeklődőket. Először ki kell tölteni a szervezetbe való belépésről szóló nyilatkozatot, majd a szükséges dokumentumok közül át kell adni a személyi igazolvány fénymásolatát, a katonakönyvet és annak fénymásolatát (amelyben fel van tüntetve a légi csapások alatti katonai szolgálat időtartama), majd egy felhatalmazást is alá kell írni, amelynek alapján a szervezet ügyvédje képviseli a napidíjra jogosult személyt.
A szövetség munkatársai ígérik, hogy minden kérelmezőt külön értesítenek majd a jövő tavasszal esedékes kifizetés üteméről.

Erőszakra erőszak a válasz
Karvák Ferenc szabadkai fémesztergályos 20 évig dolgozott a Sever villanymotorgyárban, 2008 óta munkanélküli.
1999. április 5-étől június 22-éig — a NATO-bombázások idején — tartalékosként katonai szolgálatot teljesített Györgyénben.
— A helyi mezőgazdasági szövetkezet épületében tartózkodtunk, onnan néhány hét múlva a csapat egy részét áthelyezték a falu központjába, különféle középületekbe. Közvetlen életveszélyben nem éreztem magam, inkább az aggódás volt a legkínzóbb érzés számomra. Aggódás a saját életem alakulása és az otthon maradtak hogyléte miatt. Akkor úgy értelmeztem, hogy a NATO a szerb hatalom konok embereit igyekezett jobb belátásra bírni a bombázásokkal, holott köztudomású, hogy erőszakra mindig erőszak a válasz.
Ferenc a behívó átvétele után először csak szorongást érzett, majd depresszióba esett. Eszébe jutottak az 1991-es háborús események, melyekben szerencsére nem kellett részt vennie, noha akkor is megkapta a behívót, de mint páncélos elhárító tüzért hazaküldték, mondván, majd értesítik, amikor újra jelentkeznie kell. Nem kellett.
— Emlékszem, az 1999-ben kézbesített behívó átvétele után szimbolikusan köröket rajzoltam egy fehér papírlapra, mintegy emléket állítva magamról a jövőnek.  Archimédesz is ezt tette éppen, amikor a katona jött, és megölte őt kardjával. „Ne bántsátok köreimet” — mondta. Békés szándékú életem köreit rajzoltam le, ami veszélybe került akkor. Így vázoltam gondolataimat arra az esetre, ha esetleg nem térhettem volna vissza élve. A meleg szobából hirtelen a szántóföldekre kerültem puskával a kezemben. Olyan volt ez az egész, mint egy furcsa, rossz álom, amiből nem lehet felébredni...
Ferenc katonai küldetése két hónapig tartott. Társaival nappal pihent és őrt állt, általános katonai kiképzéseken vett részt, éjjel pedig a helyi lakosságnak földalatti óvóhelyeket készített.
— Ástunk, s farönkökkel takartunk, álcáztunk. Küldetésünk nem az erőszakról szólt, hanem a helyi lakosság védelméről. Volt ugyan fegyverünk, de csak őrség idején kaptunk lőszert is hozzá.
Ferenc a kárpótlásról a rokonoktól szerzett tudomást, majd később az interneten is utána olvasott a dolognak. Azt mondja, még most sem hiszi el, hogy meg is kapja majd a pénzt.
— Újvidéken, a Veterán Harcosok Szövetségének irodájában kellett jelentkeznem. Előttem mintegy 200-250-en vártak a sorukra. Mire végeztem, már újabb 250 kérelmező sorakozott fel mögöttem. Óriási az érdeklődés a napidíjak iránt, ami érthető is, hiszen nagy a szegénység...

Éles töltényekkel a szabad ég alatt 
Fodor Zsolt sorkatonai kötelezettségének tett eleget a NATO-bombázások idején a prokupljei laktanyában. Ez volt az országban a legelső katonai objektum, amit a NATO repülőgépei 1999. március 24-én este lebombáztak.
— Mivel a tiszteknek tudomásuk volt a légitámadásról, kiürítették a kaszárnyát. Csak egy tartalékos katona maradt ott őrségen. Ő lett az első halálos áldozata a támadásnak — mondja. — Bennünket kivezényeltek a közeli erdőbe, ott éltünk sátrakban hónapokon keresztül. Élelmet biztosítottak a számunkra meg ivóvizet is, de a tisztálkodásunkat úgy oldottuk meg, ahogy tudtuk. Jobbára sehogy. Amikor tehettük, a ballonokban kapott ivóvízből locsoltunk a tenyerünkbe, és azzal mosakodtunk, zuhanyozni nem volt hol. Még a sátrainkat is egymástól távolabb, szétszórva állíthattuk csak fel, nehogy célpontul szolgáljanak az ellenséges repülőknek. Életveszélyben voltunk, éles töltényekkel töltött puskákkal jártunk. Tűzharcba szerencsére nem keveredtünk, de szörnyű volt már annak a tudata is, hogy bármikor megtámadhatnak bennünket, és nekünk védenünk kell a saját és bajtársaink életét. Amíg élek, nem felejtem el azt a néhány hónapot. Mély nyomot hagyott a lelkemben, és azt hiszem, mindenkiében, aki akkor, ott, velem együtt szolgált.
Zsolt elmondta azt is, hogy dezertálásról szó sem lehetett, hiszen a tisztek megmondták: aki a háborús állapotok közepette szökni próbál a katonaság kötelékéből, arra azonnali halálbüntetés vár.
— Mindenki komolyan vette ezt a fenyegetést, nincs tudomásom arról, hogy bárki is megkísérelte volna a szökést. Mindenkinek kedvesebb volt az élete, és csak azzal törődött, hogyan élje túl ezt az időszakot. Mindvégig abban reménykedtünk, hogy egyszer könnyebb lesz majd. De a lelkünk nem lett könnyebb, hiába múlt el annyi év. Bennem különösen mély nyomot hagytak a bombázások idején hősi halált halt katonabajtársaink temetései, amelyeken mi szolgáltattuk a díszlövéseket. Volt olyan nap, hogy három-négy temetésen kellett megjelennünk...
Zsolt szintén a médiából értesült a napidíjak követelésének lehetőségéről. Az elsők között adta át a kérelmét Újvidéken, a Veterán Harcosok Szövetségében, ahol azt mondták, 2013 márciusáig kifizetik a megközelítően 200 000 dinárt minden jogosultnak.