Az idén februárban múlott százhatvan éve, hogy Európában a marxi kísértet útjára indult, és sötét szelleme nem kímélte nemzetünk akkor még egészben álló életterületét sem. A vörösen izzó, országkurtító és nemzettizedelő gnóm tombolását ováció kísérte időtlennek tűnő, valójában idétlen útján, és sok víznek kellett lefolynia a Tiszán, mígnem, látszólag legalábbis, megszabadultunk tőle. A fekély, a rosszseb megfertőzte élharcosai és azok genetikailag módosított utódtanítványai azonban helyükön maradtak, így tovább terjeng a lelket, szellemet egyaránt fojtogató ideológiai bűz, amely keresztben-hosszában átjárta a közélet minden rétegét, az óvodától az egyetemig, nem kímélve sem falut, sem várost, sem irodalmat, sem művészetet. A közösségtől, esetünkben a délvidéki magyarságtól elfordult művelődés formálói a maguk avantgárd, liberálisnak mondott, valójában a szabadgondolkodás álarcába bújtatott nemzeti hagyományt romboló szellemiség szűkre szabott öltözetét kényszerítették és kényszerítik továbbra is ránk, az ő olvasatuk szerint vajdasági közösségre. Nem akarják, nem tudják észrevenni, vagy éppenséggel nem is törődnek vele, hogy az általuk fércelt ruházat csupán kultúránk oldalhajtásának egyik felét fedi, a csupaszon maradt rész, a tulajdonképpen alapkultúrát jelentő több mint ezeréves múltra visszatekintő magyar nemzeti értékek pedig érdekvédelem híján továbbra is a társadalmi-politikai időjárás viszontagságai közepette pusztulnak egyre erőteljesebben. A közelmúltban Szabadkán megrendezett értelmiségi találkozó néhány ,,markáns' megfogalmazása azt sejteti, hogy részükről gyökeres változás e téren sem várható hamarosan. Az, hogy az idei tanácskozás szervezői nem vettek tudomást az alig egy évtizeddel ezelőtt Tóthfaluban megtartott -- a részvevők számát tekintve, de az egypártrendszerrel szembenéző nyilatkozatok alapján is mindenképpen történelminek nevezhető -- találkozóról, arra enged következtetni, hogy számukra nem a sorskérdések megoldása a fontos, hanem önmaguk politikai előnyszerzése. Ennél megdöbbentőbb csupán az a provinciális vehemencia, amellyel a részvevők a nyelvi bezárkózásra és a provincializmus veszélyére meg valamiféle új értékrend megteremtésének a szükségességére hívták fel a figyelmet. A meglepő ebben az, hogy ezeket a felvetéseket azok hangoztatták, akik tevékenységükkel éppen a vidékies kisszerűség gyakorlatát folytatják, hiszen a munkásságukhoz kötődő alig néhány évtizede létező intézményeket a több évszázados múltú egyetemek fölé helyezik. Vajon nem a provincializmus ékes példájának számítható-e az újvidéki Magyar Tanszék diplomahonosítási alakoskodása? Egyébként pedig a minap fogalmazta meg egyik kiváló irodalomkritikusunk, hogy az összkultúra, a világkultúra egésze tulajdonképpen provinciákból tevődik össze. Eszerint tehát az amerikai kultúra ugyanolyan provinciális, mint a német, a francia vagy a magyar, hiszen egy provinciának, tájegységnek, közegnek a kultúrája. A provincializmust tehát nem a kisemmizett délvidéki magyar ember életét ábrázoló, vagy annak sorsát felelősséggel felvállaló népművelők munkájában kell keresni, hanem azokéban, akik az Adriát ecsetelik az aracsi Pusztatemplom helyett. A keresztény nemzeti értékrendünk folytonossága pedig szinte a kezdetektől töretlen, tanúsítják ezt a legkorábbi írásos nyelvemlékeinkre épült nemzeti kultúránk évszázadai. Értékrendünk tehát adva van, és nem kell újabbakon agyalnia a százhatvan éves eszmetalajhoz ragaszkodó értelmiségienek, megtették ezt az elmúlt ötven év alatt, amikor is élharcosuk már-már rendeletbe adta, hogy a délvidéki magyar házakon a tévéantennákat is Belgrád felé kell fordítani.