A Magyar Nemzeti Tanács július 27-ét, Szenteleky Kornél születésnapját jegyzi a vajdasági magyar irodalom napjaként. Vitatkozni persze lehet, hogy vajon a délvidéki irodalom szervezőjének a születésnapját vagy inkább halálának a napját, augusztus 20-át tegyük-e irodalmunk kiemelt ünnepévé. A kérdést mégiscsak az határozza meg, hogy mennyire életképes az itt született irodalom, milyen művelődéstörténeti szerepet tud betölteni, milyen kapcsolatokat képes teremteni olvasóval és kritikussal egyaránt. Fekete J. József Zomborban élő irodalomtörténészt és kritikust éppen ennek a kapcsolatnak az elevenségéről kérdeztem.
- Egyre ritkábban kerülök kapcsolatba a vajdasági magyar könyvvel: a ,,hivatásos" olvasó nem vásárol könyvet, a vajdasági magyar kiadó meg nem küld könyvet a hivatásos olvasónak, legalábbis nekem nem. Ha külön kérek, akkor igen, de ,,nekem a kérés nagy szégyen". Megjegyzem, Magyarországról, Romániából minden további nélkül küldenek sajtópéldányt könyvkiadók, folyóiratok, szerzők egyaránt, ami idehaza elvétve fordul elő. Egyébként bennem soha nem volt akkora eltökéltség, kitartás és szorgalom, hogy teljességében próbáljam átlátni a vajdasági magyar irodalom történetének a helyzetét, mint amilyen vállalást tett dr. Vajda Gábor az itteni magyarság irodalomtörténet és eszmetörténetének a vizsgálata során. Való igaz, hogy tapsifüles koromban Hornyik Miklós és Végel László néhány elejtett, de irányadó megjegyzését megszívlelve szinte kizárólag a Vajdaságban megjelent irodalmi alkotásokra figyeltem, de soha nem a szintézis szándékával. Nem ritka eset, hogy egyazon szerző több műve viszonylag szorosan illeszkedik egymáshoz, ezek az alkotások idővel az én olvasatomban is egymás mellé kerültek. A késő őszre megjelenő kötetemben több ilyen mini monografikus tömb is olvasható lesz, például Kontra Ferenc, Brasnyó István, Tolnai Ottó, Gion Nándor köteteiről, ami azt a hatást keltheti, mintha életműveket vagy életmű-szeleteket vizsgáltam volna, de ezek a szövegek mégsem életművekre, hanem csupán művekre figyelnek.
* Az irodalomkritikus Fekete J. József a már-már eszmepolitikai színezetű vasfüggöny szándékával megteremtett vajdasági magyar irodalom vagy pedig a Délvidéken alkotó írók műveit veszi a kezébe?
- Irodalmi érdeklődésem fókusza csapongóbb lett, távolabbra pásztázik a vajdasági magyar irodalomnál, de nem vált le róla. Leginkább a nem magyar anyanyelvi környezetben születő művekkel foglalkozom, a német, a francia, a román, és persze a szerb többségi nemzeti közegben magyarul írók művei érdekelnek, ebből talán kiviláglik, hogy a magyar irodalomra mint egyetemes anyanyelvi képződményre tekintek, melynek regionális hovatartozása csak az adott körülmények következménye, semmiképpen sem valamiféle tematikus vagy értékbeli elkülönülés. Műfaji tekintetben is a periféria érdekel inkább, a nem tiszta műfajok, például - és legelőbb - a naplóírás, azután a levélírás, el egészen a dedikációig, az ímél-art, és alapjában a digitális, vagy ahogy mondani szoktam, a papírkímélő irodalom, amibe természetesen beletartoznak a digitálisan létrehozott papíralapú alkotások is.
* Gyakorta elhangzik olyan vélemény, hogy a kilencvenes évek elején a Délvidéket elhagyó írók hátat fordítottak a délvidéki magyar közösségnek, ezáltal pedig az itt csordogáló irodalmi élet szürkévé, egyszólamúvá, erőtlenné vált.
- Említettem már, hogy mostanság inkább valamiféle ,,kívülről betekintő”-nek érzem magam a vajdasági magyar irodalom terén, ennek ellenére azonban úgy hiszem, nem kell leírni az itt születő irodalmat. Irodalmunk örvendetesen sokszínű, sokműfajú, s korántsem puszta papírpusztítás, amint egy anyaországi kritikus vélekedett költészetünkről a hetvenes években, vagy ahogy Herceg János érezte az 1930-as évek legelején. Vannak értékes műveink, ez kétségtelen. Jó és érvényesülő író maradt az is, aki elment, az is, aki maradt. Nem hiszem, hogy valami áporodott izzadtságszag lengené be a vajdasági magyar irodalom berkeit, mert aki arra szánta rá magát, hogy az irodalom terén kíván érvényesülni, az vagy eleve rossz lóra tett, s kiesik a játszmából, aki pedig a bőrét viszi a vásárra, az megmérettetik. S aki könnyűnek találtatik, az nem lesz irodalmár se idehaza, se másutt. Ehhez azonban nem elég az idő és a jó szemű szerkesztők rostája, a kritikának kellene odafigyelőbbnek lennie, mert manapság még a szakmabeliek se igen írnak a szakmába vágó kiadványokról, hogy ne szépítsek: a kritikai vélemény hiánya egyszerűen katasztrofális.
* Általában az olvasás iránti érdektelenséget szokták emlegetni, amikor szóba kerül, hogy a néhány száz példányban megjelenő könyvek is a kiadók raktárán maradnak. Az előállt helyzeten a mű és olvasó között közvetítő és az oldalhajtásokat visszavágó irodalomkritika segíthetne?
- A kritikának élőnek kell lennie, frissnek, gyorsan reagálónak, hiszen körülöttünk minden a felgyorsult tempó jegyében zajlik, a könyvet a könyvkereskedésben felvesszük, belelapozunk és letesszük, funkciója egyre inkább magára a könyvtestre utal: az ajándékozás tárgyává lesz, ezért is készülnek garmadával a pazar kivitelű, kiváló papírokon és bámulatos nyomdai megmunkálással létrehozott kötetek, mert a tartalomnál fontosabb, hogy a könyv miként működik látványként, érzékleti cikként, amit simogathatunk, szagolgathatunk, de mindenekelőtt látványhordozóként élvezhetünk, és értékét a megajándékozott iránti érzelmeink adják meg. Korántsem temetni akarom a könyvet és az irodalmat, mert vannak még olvasók, vannak írók és vannak könyvkiadók, vannak könyvvásárok, könyvünnepek. Nem elég díjat, díjakat odaítélni, aztán meg még a laudáció szövegét se közölni, hogy az érdeklődő olvasó ne tudja meg, ugyan mivel érdemelt ki egy mű, egy szerző bármilyen elismerést. Az ilyen magatartás semmibe veszi az olvasót, meg alighanem magát a szerzőt is.
Egyre kevesebb az olyan olvasó, aki órákat tölthet a könyv fölött, olvasólámpája fényburkába húzódva. Viszont vannak másmilyen olvasók, akik voltaképpen ugyanennyi vagy még több időt töltenek a számítógép képernyője előtt, csak nem az elmélyülés higgadtságával, hanem csapongva, a digitálisan megjelenített szöveget sokkal gyorsabban lehet lapozni, rá lehet benne keresni arra, ami érdekel, a hipertextusok, linkek nyomán azonnal meg lehet találni a vonatkozó anyagokat. Az olvasásnak eme technológiailag módosult lehetősége megváltoztatta a kritikaírást is. A mai olvasó részt kíván venni az irodalomról szóló beszédben, amire számos irodalmi portál nyújt lehetőséget. Ezeknek a könyvesblogoknak a népszerűsége bizonyítja, hogy a participatív irodalom életképes, az olvasó szívesebben veszi egy másik ,,műkedvelő" olvasó talán rögtönzött, ízlésétől alaposan befolyásolt véleményét, mint a szakzsargontól szabadulni képtelen, erősen intellektualizált ,,magas" kritikát, és azonnal reagál rá, párbeszédet alakít ki a műalkotásról.
* Milyen a választék az interneten elérhető délvidéki irodalmi kínálatban?
- Amennyiben a legrenomésabb könyvkiadónk digitális kínálatából ítélünk, továbbra is a szépirodalom háttérbe szorulását, vagy másként fogalmazva: az értekező próza dominanciáját látjuk, a harminc letölthető kiadványból csupán kettő sorolható a szépirodalomhoz. Ez persze nem valós kép, se a Forum produkcióját, se a vajdasági magyar könyvkiadást, se a honi írói termést nem reprezentálja, annak ellenére, hogy az interneten elérhető könyvek fontos kiadványok. Úgy is mondhatnám, részben szakosodtak a kiadók, és ez mindenképpen hasznos, felmutatja a sokszínűséget és sokműfajúságot. Számomra ez a legbiztatóbb a jelen pillanatban: fontos és lényeges műfajok nem sorvadnak el.