Kalendáriumilag ezúttal is földanya hava, azaz szeptember volt. Annak is a harmadik hétvégéje, midőn a déli végek viharsarkában szüreti napokat szokás tartani. Megannyi tarka-színes motívummal átszőtt sokadalmat, melyben a gyümölcsök királynőjének, illetve annak gyermekeinek, szóval a szőlőnek és a minőségi boroknak is van/maradt még szava. A Vár- és Kápolna-hegyre egyaránt felfutó, hajdanán Érsomlyónak is nevezett kisvárosban ilyenkor egy írót is szokás méltatni. Művei és munkássága révén, melyek nagysága előtt — ámbár maga az alkotó sohasem kapta meg értük azt a bizonyos irodalmi Nobel-díjat — ma is megilletődve áll(hat)unk. Az a világ ugyan, amelyről Herczeg Ferenc írt, eltűnt, ellenben az író gondolatsoraiba és azok közeibe helyezett üzenetei egyikét s másikát mintha az örök élet vizével mosdatta volna egykoron.

„A jó irodalom mindig a magunk tükre” — jegyezte meg egy Herczeg Ferencről szóló tanulmányában a véleményező. A néhai verseci patikárius fiából, ki eredetileg német ajkú családba született százhatvan évvel ezelőtt, magyarul érzővé és gondolkodóvá pedig egy szerencsétlen kimenetelű párbajozását követő elzárása idején kezdett formálódni annak idején, igenis jó író lett. Mi több: írófejedelem, ki választott fegyvernemével: tollal/pennával… ha nem is fordíthatta ki ténylegesen sarkaiból a világot, a békés és igazságos revíziókban reménykedő embereket/közösségeket mindenképp megmozdítá, s cselekvésre ösztönzé. Ideát is, és odaát is. Csakhogy aztán új idők jöttek. Kis kezdőbetűkkel ugyan, ám annál erőteljesebb vehemenciával. S lőn csend. Elhallgattatás. Ideát is, és odaát is. Hosszú évtizedeken keresztül.

Herczeg Ferenc emlékének újraélesztését és méltatását szűkebb pátriánkban a verseciek vállalták fel. Néhány esztendőre visszamenőleg a legfiatalabbakat (plusz azok felkészítőit!) is sikeresen megszólítva. Az idei rendezvény nyitányában már mintegy negyven gyermek járta be a Szent Kereszt-kápolna és a tatárok által feldúlt országot újraszervező, IV. Béla király rendelete alapján épített vár/őrtorony közötti hegyi túraösvényt. A Verseci-hegy szépségéről és történelmi mozzanatairól Fodor Tamás helybéli levéltáros mesélt, az alkalmi, úgynevezett lexikális érintőpontokon pedig kérdésekre kellett válaszolniuk a csapatoknak. A továbbhaladáshoz. Például, hogy mennyi hatszor hét… Mi?! Ezt ne tudni? No, de kérem! Tizenhárom! Se több, se kevesebb… Kívülről fújta ezt minden gyerkőc, lévén a „tananyag” Herczeg Szarkavers című (tan)meséje volt.

Versec, Ürményháza, Székelykeve és Torontálvásárhely formációihoz a temeriniek is felzárkóztak. Ideértve Erdélyi Lenke tanárnőt és Lukács Imre népzenészt, néptánc-koreográfust is, akik — az alkalom apropójából — a Mély a Tiszának a széle… kezdetű népdalt tanították be az egybegyűltekkel. A végvári szelek szárnyára kapaszkodó, citerakísérettel is megbátorított dallamok utóbb a hegyi kápolnát, majd a világhálót is bétölték.   

Az emléknapok officinális délelőttje ünnepi szentmisével indult. Ft. Palatinus Alen helybéli plébános celebrálásával és egy aprócska kórus énekhangi szolgálatával. A belvárosi Szent Gellért-plébániatemplomban. A következő állomás a városháza díszterme volt. A patinás helyiség, melynek freskókkal ékesített múltidéző mennyezete alatt ismételten együtt lehetett a három testvértelepülés elöljárói küldöttsége, a vajdasági magyarság kulturális és politikai érdekképviseletének néhány képviselője, a sajtó, illetve egynéhány civil érdeklődő. A házigazdák nevében Lantos Lajos, a verseci magyar kultúregyesület elnöke és annak titkára, Krizbai Hajnalka nyugalmazott tanítónő mondott köszöntőt. Méltatva az eseményt, melyhez — aznapra virradóra — sajnos egy tragikus kimenetelű forgalmi baleset is hozzákapcsolódott. Egy perc néma főhajtással Szekeres Zoltánra (1974—2023) emlékeztünk.

Az anyaországi Helvéciát — mely közösség a kezdetek óta összekötő kapocsként van jelen e találkozásokat illetőleg — hivatalosan a település polgármestere, Balogh Károly úr képviselte. Megkülönböztetett köszöntés illette továbbá Rigó Pál Zsófiát, az MNT alelnökét, Sutus Áront, a VMMSZ jelenlegi és Dudás Károly tiszteletbeli elnökét, valamint Rancz Károly alelnököt, Kudlik Zoltánt, a tartományi művelődési, tájékoztatási és vallási közösségek titkárságának segédtitkárát és Pintér Anna-Mária tartományi képviselőt. Versec város képviseletében Milovan Vujičić községi alelnök és Miroslav Lepir, a város oktatással megbízott tanácsosa volt jelen.  

Herczeg Ferenc Balaton-felvidéki örökségéről Horváth Zoltán, a közigazgatásilag egybenőtt Nemestördemic és Lábdihegy (mai nevén Badacsonytördemic) települések polgármestere tartott rövid ismertetőt. Előtérbe hozva nemcsak a múltat, benne a Versecen született író ragaszkodásával ahhoz a vidékhez, de azokat az ott, náluk helyben már megvalósított és közeli megvalósulás előtt álló konkrétumokat is, amelyek révén végre az őt megillető helyre kerül(hetett). Herczeg. Az az ember, aki nélkül például nemcsak Az élet kapuja című regénye nem maradt volna ránk, hogy okuljunk belőle, de magát a Badacsonyt is széthordák volna a népek. Mégpedig rekordidő alatt, csalóka jólét reményében.

„Darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál…” ­— hangzott fel a nóta. Búcsúzáskor. Az egyesület székházában megejtett közös ebéd végén. Haza. De hol lehet az? Ott-e vajon, mit helyrajzilag és nevekkel a térképek is megjelöl(het)nek, vagy inkább ott, hol megpihenhet egy csöppet az elfáradt porhüvely, meg az eredetileg küzdelemre formált lélek? Erre ki-ki önmagában kell fellelje a választ. Sokakkal ellentétben mi visszatérhet(t)ünk.

A XXVI. Herczeg Ferenc Emléknapok védnöke Versec Város Önkormányzata volt.