A jogilag láthatatlanokért

Úgy egy hónappal ezelőtt egy belgrádi civil szervezet fiatal képviselője azzal a kéréssel fordult szerkesztőségünkhöz, hogy írjunk csaknem hatéves tevékenységükről, mert programjaikkal szeretnék felölelni a Vajdaság területét is, azt szeretnék, ha a polgárok megismernék tevékenységüket, céljaikat. A fiatalok integrációs központjáról van szó (Centar za integraciju mladih -- CIM), amelyet 2004-ben jegyeztek be hivatalosan Belgrádban, akkor még csak néhány tenni akaró egyetemi hallgató kezdeményezésére.
Milica Vasiličićtyel, a CIM egyik oszlopos tagjával beszélgettünk erről a nem mindennapi civil szervezetről, amelynek áldásos munkája úgy indult, hogy a belgrádi defektológiai kar hallgatói tudomást szereztek arról, hogy kóborol az egyetem utcájában egy roma gyerek, akinek még anyakönyvi kivonata sincsen. Elindultak a gyerek megkeresésére, és amit ,,útközben'' találtak, az megalapozta a CIM ma már szerteágazó, külföldön is elismert tevékenységét.
-- Nagyon nehéz egy-két szóval megmagyarázni, mi is a Központ tevékenysége, hiszen az elmúlt hat év alatt számtalan programot valósítottunk meg, több tervet sikerre vittünk -- mondja a lelkesen a fiatal aktivista. -- Egészen leegyszerűsítve: szeretnénk azokat a gyerekeket, fiatalokat a társadalom szerves részévé tenni, akik számtalan esetben jogilag nem is léteznek, akik az utcán élnek, falkáik szabályai szerint dolgoznak, s a ,,normális'' társadalom, embertársaink egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. Amikor hat évvel ezelőtt elkezdtük a munkát, nem is gondoltuk, hogy a fővárosban ennyi utcagyerek él. Ezek a szerencsétlen teremtések nevelésre képtelen családokból, különböző befogadó központokból, befogadó családokból szöknek az utcára, de rengeteg az olyan 18 éven felüli fiatal is, aki a törvény értelmében már nem jogosult intézményi ellátásra, mert ahogy nagykorúvá válik, az intézet útjára bocsátja, azaz valójában utcára teszi őt. Aztán az utcán szerveződnek a falkák, meghozzák az íratlan szabályaikat, amelyek szerint élnek és dolgoznak: kéregetnek, hulladékot gyűjtenek, szenet, fát vágnak. Az utcán élő gyerekek 95 százaléka roma, de velük egyáltalán nem probléma dolgozni. Mi, volontőrként dolgozó pszichológusok, tanárok, a defektológiai kar hallgatói már a munkánk kezdetén tudtuk, hogy ezeknek a rendkívül érzékeny, sebezhető gyerekeknek elsősorban arra van szükségük, hogy ne ítéljük el az életmódjukat, minden védenccel külön kell foglalkozni, megnyerni a bizalmát, pontosan tájékoztatni mindarról, amit közölni akarunk vele, de mindenekelőtt tiszteletben kell tartani az akaratukat, hogy önként működjenek együtt aktivistáinkkal. Csak így tehetjük őket a társadalom szerves részévé, hasznos tagjává.
-- Miben segíthet a szervezet ezeknek a fiataloknak, gyerekeknek?
-- Már a kezdet kezdetén -- mondja Milica --, amikor már több tíz védencünk volt, tudtuk, hogy feltétlenül találnunk kell egy olyan helyiséget, ahol befogadhatjuk az utcagyerekeket, lehetővé tesszük, hogy megfürödjenek, tiszta holmit vegyenek fel, és ahol legalább egy étkezést biztosítunk nekik. Persze mondani könnyű, de pénz híján szinte lehetetlennek tűnt megvalósítani e célt. Dorćol község területén kaptunk egy mosókonyhának használt üres helyiséget, de néhány hét múlva már szűknek bizonyult. Mit mondjak, mi aktivisták láttuk el védenceinket a legszükségesebb holmival, azt hiszem, valamennyiünk szekrényéből a befogadóba vándorolt minden kinőtt ruhadarabunk, lábbelink. A város tapsolt nekünk, a befogadó tömbház lakói is -- egy ideig. Szép, amit csinálunk, de csináljuk valahol máshol, ne az ő épületükben! A B 92-es rádió sietett segítségünkre, ismertette tevékenységünket, kérte a jóindulatú emberek segítségét. Mondhatom, elsősorban nekik köszönhetjük, hogy fennmaradtunk és sikeresen dolgozunk. 2008-ban a város vezetősége biztosított egy épületet a Krfska utcában, azóta ott vagyunk, szépítjük, bővítjük, tartalommal gazdagítjuk. De mindenekelőtt a védencekkel közösen elértük, hogy a befogadót otthonként tisztelik, a kilengésért az a legnagyobb büntetés, ha az ügyeletes védenc kimondja, hogy a rosszalkodó, mondjuk, két napig nem jöhet be. Az, aki nincs kapcsolatban ezekkel a gyerekekkel, talán el sem hiszi, hogy milyen barátságosak, hálásak minden emberi szóért, lassan elsajátítják a legelemibb viselkedési formákat, s igyekszünk beiskolázni őket. Pillanatnyilag 596 védence van a Központnak, az érdeklődés azonban óriási, a főváros minden községéből naponta jelentkeznek újak, de nem tudjuk őket befogadni. Arról nem is beszélve, hogy a Központ pénzellátása még mindig a donátoroktól függ, hiszen nem vagyunk felölelve a város pénzügyi tervével. Megszámlálhatatlan programot valósítottunk meg sikeresen, csak a HIV-vel kapcsolatos felvilágosító programnak 103 rendszeres hallgatója volt. Három hónappal ezelőtt a mienkhez hasonló nemzetközi központok kezdeményezésére elindult egy Európát felölelő program, amelynek keretében igyekszünk nyilvántartott polgárokká tenni azokat a védenceket, akiket még az anyakönyvi hivatalban sem tartanak nyilván. Ez azt jelenti, hogy valójában nem léteznek, nem kérhetnek segélyt, semmilyen emberi jogot nem érvényesíthetnek. Nem könnyű, de csodálatosan szép feladat. Tudjuk, hogy nem változtathatjuk meg a világot, de munkánkkal igyekszünk nyomást gyakorolni a rendszerre, hogy a fene nagy demokrácia szellemében ezek a 4--18 éves gyerekek is emberek, ennek a társadalomnak a tagjai, hát tegyünk is értük valamit. Munkánkra felfigyeltek külföldön is, az UNICEF is számon tartja Központunkat, úgy éreztük, érdemes országossá tenni a munkáját. Ha csak tíz kóborló gyereket tudunk rábírni, hogy emberhez méltón éljen, azt tartsa természetesnek, már akkor sem dolgoztunk hiába. Állítom, hogy ezek a gyerekek minden meleg, emberi szóért kimondhatatlanul hálásak!
Képek: A központ archívumából