Ilyenkor, az ünnep közeledtével egyre gyakrabban gondolok arra a bizonyosra, amelyet, ha akarnánk, akkor sem felejthetünk el. 1999 húsvétjára, arra a valószerűtlenül csöndes vasárnap délelőttre, amelybe kíméletlenül belehasított a légiriadót jelző sziréna. Eszembe jut az a szikrázóan napos, kedélyesen bárányfelhőket terelgető, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja előtti délután -- a kollégámmal éppen terepen voltunk. Estére, mire hazaértünk, már fölöttünk húztak el a NATO-gépek: elkezdődött Kis-Jugoszlávia bombázása. Azon a tavaszon úgy készülődtünk a feltámadási misére -- vagy a lelki elcsendesülésre, otthonunkba behúzódva --, úgy készültünk a húsvét vasárnapjára, az ünnepi ebédre, hogy tudtuk: szeretteink közül ez sem, az sem lehet ott a családi asztalnál. Csak éppen azt nem tudhattuk, hogy megérjük-e a másnapot. Nem tudhattuk, hogy meddig tart a bombázás, hány áldozatot követel, mikor lesz vége az egésznek.
Azon a húsvéton áldozati bárányok voltunk szinte valamennyien. A hadúr attól sem riadt vissza, hogy feláldozza Szerbia népét csak azért, hogy hatalmon maradhasson. Lebombáztatta az országot, a saját véreit, s velük minket, vajdasági magyarokat is, akiknek mindössze annyi a ,,bűnünk, hogy Zenta, Magyarkanizsa, Szabadka, Szenttamás, Zombor, Újvidék a szülőföldünk.
Megszenvedtük, elmúlt. 2000 húsvétjának harangjai már békeidőben szóltak - életünk megnyomorítóját, a ,,balkáni hóhér-t csak október 5-én sodorta le trónjáról a forgatag. A rákövetkező tavaszünnepek - 2001, 2002 - hozták meg számunkra mindazt, amit a húsvét szimbolizál, üzen. Hitet, önbecsülést is, terveket, optimizmust, mosolyt az arcunkra, készülődést egy másmilyen jövőre. Egy olyan életre, amelynek Európa volna a gyűjtőneve. Aztán Belgrádban eldördült a fegyver. 2003. március 12-én megölték Szerbia első demokratikusan választott miniszterelnökét, az európai formátumú politikust, Zoran Ðinðiæet. ,,A magyar szabadság húsvétja március 15-e, mert ez a nap feltámadást jelent a szolgaságból, a bűnből és a halálból - mondja Tőkés László. Nos: 2003. március 15-én a vajdasági magyarság nem ülte meg a nemzeti ünnepet. Egy évvel a merénylet után, tavaly ilyenkor már nyilvánvaló volt, hogy a sárkány feje, ha levágják, újra kinőhet. Nem mese: bekövetkezett. Koštunica valójában hasonmása (lassított változata) a Hágában ülő eredetinek. A sárkány teste pedig mindig is itt volt - a hatalmi struktúrákban. Az új fejjel most már teljes gőzzel zakatol a miloševiæi gépezet. A legalista kormányának teljesítménye? Egy elvesztett év. Helyben topogás. Ha moccan is, előre helyett hátrafelé lép: a szerbiai parlament kiegyenlítette a csetnikeket a partizánokkal, a Miloševiæ család védelmének (!) a mikéntjével foglalkozik, miközben megpróbálja lesöpörni az asztalról az omnibusztörvényt, elgáncsolja a magyar tanítóképzőt...
Hát itt tartunk most, 2005 húsvétjának küszöbén. Optimizmusra nincs sok okunk. Vagy talán mégis? Ha 1999 tavaszára gondolok, az a dátum törésvonal, ugyanakkor kapaszkodó is. Még egyszer nem ismétlődik, nem ismétlődhet meg. A legrosszabbon túl vagyunk. Ha ebből indulunk ki, akkor a feladatunk is egyszerű: nem engedni a negyvennyolcból. Ehhez előbb - így, ünnep után és ünnep előtt - egy kis rendet kell tennünk a lelkünkben. Hogy magunkban, belül otthon legyünk: hiszünk a feltámadásban, a megújulásban, a haladásban, egy jobb világban, s ezért tenni is tudunk. Kettőezerben a reményt választottuk. Most is a reményt választjuk.