A zsidók üldözéséről, gettóba, haláltáborba szállításáról mindenki hallott talán, s vannak köztünk talán még olyanok, akik valamilyen csoda folytán túlélték ezeket a borzalmakat.
A holokauszt érintette a mi családunkat is, hiszen a nagyszüleim a Jámbor Érdemrend viselői voltak egy zsidó — akkor még — kisgyermek megmentéséért.
Sokat meséltek nekem ezekről a szörnyűségekről, de én mint gyerek nem igazán értettem a lényeget. Később, amikor már tanultam is és olvastam is ezekről az időkről, kezdtem megérteni, milyen nagy tettet hajtottak ők végre és milyen borzalmaknak voltak kitéve emberek, csak azért, mert zsidók.
Július közepe táján egyik barátom megkérdezte, lenne-e kedvem interjút készíteni Sholl Andrással. Az ő szülei tulajdonában volt a szabadkai Raichle-palota, ami ma a Képzőművészeti Találkozó galériája. Természetesen nagy örömmel mondtam igent, és nagy izgalommal készültem a megbeszélt találkozóra.
Egy kedves, mosolygós úriember fogadott. Néhány bemutatkozó mondat után már mint régi ismerősök beszélgettünk. Ausztráliából érkezett, ott él a feleségével, Pennyvel, Észak-Queenslandben. Nyugdíjas tanár és ügyvéd.
Ausztrál nevén, ahogy ő mondta, Andrew Steven Sholl, 1939-ben született Szabadkán Schossberger András István néven. Szülei zsidók voltak, de mint hangsúlyozta, elsősorban magyaroknak tartották magukat. Igaz, ő hatéves koráig csak németül beszélt, mivel a nevelőnője szlovén—osztrák származású volt. Jómódú család voltak, édesapja gyógyszertárat tartott a ferencesek temploma közelében.
A zsidó törvények életbe lépése után a barátaik elfordultak tőlük, az utcán nem akarták megismerni őket. Mint mondta, az ember a bajban tudja meg, ki is az igazi barátja.
1944 áprilisában kerültek a gettóba. Szülei, a bátyja, Péter és ő maga is meg vannak keresztelve a Szent György-templomban, a hatóságoknak azonban ez nem jelentett semmit. A gettóból, mint minden zsidót, őket is a bácsalmási gyűjtőtáborba vitték. A sors iróniája, hogy édesanyja bácsalmási születésű. Itt a szülők maguktól vonták meg a falatokat, csak hogy a gyerekeknek több jusson. A deportáltak azt kapták enni, amit a németek már kidobtak volna. Innen Auschwitzbe indították a deportáltakat, köztük őket is. Mikor bevagonírozták a szerencsétlen embereket, édesapja azt mondta, ,,nem kell sietni’’. Így kerültek az utolsó vagonban, ami végül is az életüket mentette meg. Bécs előtt megállt a szerelvény, s az utolsó vagont lekapcsolták róla.
A mai napig nem tudják pontosan, mi történt, miért és ki intézte a lekapcsolást. Azt mesélik, hogy egy zsidó fizetett Eichmannak, mert menteni akarta az embereket. A háború után ezt az embert Izraelben megvádolták, hogy összejátszott a németekkel, elítélték, és börtönbe zárták. Mikor kiszabadult, egy fanatikus, aki nem tudta az igazságot, agyonlőtte. Pedig ő mentette akkor meg ennek a vagonnyi embernek az életét.
A vagonból kiszabadult embereket Strasshofba vitték, nem messze Bécstől. Megérkezvén, tusolásra vitték őket. Félve léptek be a fürdőbe, mert nem tudták, hogy víz vagy gáz tör-e elő a csapokból. Szerencsére víz volt! Itt András szemét elözönlötték a könnyek, mivel egy szomorú dolog jutott eszébe. Zuhanyzás előtt egy kis szappant adtak nekik, sárgás színűt. Megkérdezte, mit gondolok, mi volt a szappanba vésve. Habár sokat olvastam ezekről az időkről, tanácstalanul néztem rá. Megmondta: EJS. Később, jóval később tudták meg ők is, hogy mit jelent.
E — echte — igazi
J — Jüdische — zsidó
S — Seife — szappan
A már majdnem zokogó ember újabb kérdést szegezett nekem: mit gondolok, miből készült a szappan? Derengett valami, amit nem akartam, nem tudtam elhinni, de ő kimondta: „A zsidókból, akiket agyonvertek! Férfiak, nők és gyerekek zsiradékából csináltak szappant! Hát ez egy sátáni dolog, hogy a saját népünkkel, felebarátainkkal kellett mosni magunkat! Ezt a sátáni gondolkodású nácik tervelték ki!” — ezt már hangosan zokogva mondja. — „Nem fehér volt, hanem sárgás, amilyen az emberi zsiradék! Aztán a meztelen futás... ennél megalázóbb nincs!”
Itt a fürdés utáni jelenetre gondolt, amikor szétválasztották a nőket és a férfiakat. A hat évnél fiatalabb fiúkat és lányokat az anyjukhoz, az idősebb fiúkat pedig apjukhoz terelték.
A nőket a gyerekekkel körbe állították, és futniuk kellett. A kör közepére egy német tiszt állt. Beszélgetőtársam elmondta, hogy egy zsidó nő még a férje előtt sem vetkőzik meztelenre, ezért volt ez még megalázóbb az édesanyja számára. Péternek már a fiatalabb gyerekekkel ellentétben viselnie kellett a sárga csillagot, akár a többi felnőttnek. Ezért később 30 dollárt kapott kárpótlás gyanánt.
A deportáltaknak a Kabel und Drahtwerke gyárban kellett dolgozniuk.
Ez a 12. kerületben volt, Bécsben. Itt kábeleket gyártottak egész nap a németek részére.
Ő és Péter pedig a magyar zsidó gyerekekkel játszott, míg szülei dolgoztak, tőlük megtanult magyarul. Itt egy évig voltak, és amikor az amerikaiak lebombázták a gyárat, akkor romokat kellett takarítaniuk. Ezután az SS csapatok egy tanyára hurcolták a szerencsétlen embereket. Nagyon messze mentek, egész nap gyalogoltak. Este egy istállóba zárták őket. Édesapja az anyjukat és a két fiút a szalma alá bújtatta, figyelmeztetve a gyerekeket, hogy csendben kell lenniük. Másnap reggel, mikor a nácik jöttek értük, elvonta  a figyelmüket, hogy a bajonettel ne oda szúrjanak, ahol a családja lapult.
Ismét útnak indultak, valószínűleg, hogy agyonlőjék őket, hiszen már nem volt rájuk szükség. A németek úgy vélték, hogy a zsidók nagyon gyáva emberek, olyannyira, hogy szökni sem próbálnak. Az út egy erdőn keresztül vezetett. Itt az apja óvatosan egy fa mögé állt, s nem vették észre. Sorstársai közül néhányan látták, de nem szóltak, nem árulták el. Persze, hogy kivégzésre vitték őket, nem sokkal később meghallotta a lövéseket. A városban mégsem akarták végrehajtani a mészárlást. Az osztrákok nagyon csalódtak Hitlerben. Az Anschluss utáni kezdeti lelkesedés alábbhagyott, hiszen az ígéretekből nem lett semmi.
Apja pedig visszaosont az istállóhoz, és kiengedte onnan a családját. Útközben András egy katicabogarat látott, ami számára azóta is a szabadság jelképe. A falu mellett húzódtak meg, apja beosont a faluba, hogy valami ennivalót szerezzen. Volt egy kosaruk, azt elcserélte élelemre. Mivel tipikus zsidó volt, még egy borbélyhoz is bemerészkedett, hogy eltüntesse az árulkodó zsidó jeleket. A fodrászat tele volt németekkel, akik a már említett gyávasági előítéletük miatt fel nem tételezték volna, hogy egy zsidó odamerészkedik a közelükbe. Azután beállt egy sorba, ahol a németek takarókat osztottak a lakosságnak. Öt takarót sikerült szereznie, amit a későbbiekben még Izraelbe is kivittek magukkal. A család a falun kívül várakozott rá minden alkalommal, ott éltek a település közelében, a szabadban.
Az orosz felszabadítás után, 1945-ben tértek haza Szabadkára. Sikerült visszaszerezniük a házat és a patikát. A mai Galleria Hotel közelében levő szerb templom kertjében levő épületbe járt iskolába három évig. Ott volt ugyanis az általános iskola.
1949-ben kilakoltatták őket azzal az indokkal, hogy elfoglaltak egy elhagyott épületet, tehát nem jogosan laknak ott. Ők közölték, hogy nem szabad akaratukból hagyták el, erre az volt a válasz, hogy elég sokáig laktak ott, szülei ugyanis 17 évig éltek abban a házban.
1949-50 körül a patikát is elvették tőlük. Édesapja dokumentumokkal bizonyította, hogy az övé, de ez sem segített. Szerencsére, az ingóságaikat magukkal vihették. Ekkor a Szent Teréz-templom közelébe, a Nikola Kujundžić utca 6/a-ba költöztek egy másfél szobás lakásba. Onnan még egy évig járt a szerb templomhoz iskolába. Azután egy évet gimnáziumba.
1950-51-ben döntötte el az édesapja, hogy elhagyják az országot. Izraelbe, Haifába vándoroltak, de a majd két év alatt, amit ott töltöttek, az apja nem tudott munkához jutni, és lassan eladogatták az értékeiket, hogy élelmet vehessenek. Természetesen jóval áron alul kellett megválniuk tőlük, hiszen kiszolgáltatott helyzetben voltak. Mint mondta, 36 festményük volt, ebből 30-at eladtak az akkor már egy ideje ott élő és jobb anyagi helyzetben levő magyar zsidóknak. Ott egy francia katolikus iskolába járt, ahol érdekes módon az arab nyelvet használták. Arab alapon tanult angolul és franciául is. Szüleivel és testvérével csak magyarul beszélt.
1953-ban mentek ki Ausztráliába, Melbourne-be. Akkoriban a nyilvános helyeken, a rádióban is csak az angolt használták. Ausztráliában három fajta angolt használnak, de a hivatalos nyelv a középangol, az ún. Educated English, ez az „igazi” ausztrál-angol.
Neki mint tanárnak és ügyvédnek az egyetemen és a bíróságon is ezt kötelező használni.
András 37 évig lakott ott, majd 3000 km-re északra költözött, Észak Quinsland-be, ma is ott él feleségével. Penny édesapja skót, édesanyja angol, Oxfordban találkoztak, ahol az apja a kollégium gondnoka volt.
A nevével kapcsolatban elmondta, hogy édesanyja változtatta meg 51 évvel ezelőtt. Az egyik ok, hogy túl hosszú és komplikált volt az ausztrálok számára, valamint az antiszemitizmus is közrejátszott ebben.
Kérdésemre András elmondta, hogy nagyon szereti Szabadkát, négy évvel ezelőtt volt itthon egy rövid látogatásra a feleségével és két baráti francia családdal. Megmutatott nekik mindent kis városunkban, amire csak futotta az időből.
Ezenkívül minden alkalommal ellátogat a „családi ház”-ba, ahol az igazgatónő mindig barátságosan fogadja.
Beszélgetésünk során egy hihetetlen megmenekülés fültanúja voltam. Az élet fantasztikus történeteket ír, hála Istennek, ennek szerencsés lett a vége, hiszen az egész család megmenekült.
Sajnos azonban, ebben a sötét korszakban, mint András mondta, 430 000 magyar zsidó lett elhurcolva. Kevesen tértek vissza!
Ezzel az írással szeretnék tisztelegni mindazok előtt, akik a koncentrációs táborok valamelyikében lelték halálukat!