* Milyen jellegű gondokkal kereshetünk fel egy coachot?

— Az élet bármely területén tapasztalhatunk elakadást, legyen az szakmai vagy magánéleti. Nem attól romlik el ugyanis egy párkapcsolat, hogy két ember már nem szereti egymást, hanem hogy kiürül az a közös látomás, amely előttük van. Ezt a látomást lehet ismét feléleszteni, és kivetíteni két ember tekintete elé, mint egy mozifilmet. Ha ez a film, melyet ketten együtt néznek, izgalmas, akkor az a két ember szívesen van benne abban a kapcsolatban. Ha viszont eleve arra gondolnak, hogy nekünk már semmi nem megy együtt, akkor egy végtelenül unalmas filmet néznek, és ez a párkapcsolatra is kihat. A munkahelyi ügyek is hasonlóan működnek, akár a főnökkel, akár más beosztottakkal kapcsolatban. Nagyon sokszor fordulnak hozzám azzal a gonddal az ügyfelek, hogy nem értékelik őket a munkahelyükön. A rendszer sajnos így működik, ki akarja venni az emberből azt, amire szüksége van, azt pedig természetesen senki sem szereti, ha eszköznek tekintik, szeretné, ha értékelnék a személyét. A megoldás az lehet, ha tudatosítjuk az ügyfélben, hogy ő ott csupán egy szerepet tölt be, és más kontextust teremtünk a helyzetéhez, ahol a kérdés már az, hogyan tud olyan kompetenciákat villantani, amelyekkel élvezhetővé tudja tenni ezt a szerepét.

* Nem túl nagy erőpróba az embertől, hogy szinte szöges ellentétét lássa annak, ahogyan korábban tekintett a környezetére? 

— Ennek az ontológiai coachingnak — melynek módszertanát Fernando Florestől eredeztetik, és melyet dr. Kollár József filozófus, mester coach fejlesztett tovább és innovált Magyarországon, és melyet a Dr. Kollár Coaching Iskolacsoportban mi is követünk — a része, hogy miután feltérképezzük az ügyfél ontológiáját, hogy hogyan reflektál a környezetére és önmagára, megnézzük, mik azok a heurisztikák, ökölszabályok, amelyek szerint értelmezi a világot. Amiket ő problémaként definiál, azok erős definíciók. Azt mondja, ez jó, ez rossz, ez helyes, ez helytelen. Olyan, mintha volna nála egy etikai kódex, melyből elveket oszt ki, és közben frusztrálódik attól, hogy nem úgy történik valami, ahogy szeretné. Ez a szemlélet azonban teljesen személyfüggő, mert vannak például annyira rugalmas emberek is, mint Viktor Emil Frankl, aki Auschwitzban is tudott úgy élni, hogy hálás volt. Össze tudta szedni azokat a szempontokat, amelyek szerint élvezte azt az állapotot, és igent tudott mondani az életre. Mi korántsem vagyunk ilyen nehéz helyzetben: nem vagyunk Auschwitzban, van vizünk, van napfényünk, jórészt van fedél a fejünk fölött, tehát megvannak azok a körülmények, amelyektől elégedettek lehetnénk, csak ki kell alakítani azt a kommunikációs immunrendszert, amellyel könnyen le tudnánk söpörni a vállunkról a sértéseket, vagy játékos módon viszonyulni bizonyos helyzetekben, melyeket egyébként mellre szívnánk. Ha kialakítanánk egy ilyen immunrendszert, sokkal több energiánk lenne önmagunk építésére.

A szerző felvétele

* Ahogyan te is képekben beszélsz, nekem is képek jutnak eszembe: mintha két különböző dolog lenne, hogy az, akinek a hozzáállása a negatív tartományban van, felzárkózzon a nullára, és onnantól építse magát pozitív irányba. Vagy hogy is van ez?

— Felismerni, hogy nem is olyan rossz neked, csupán azt jelenti, hogy más kontextust húzol az üzeneted köré. Igen, ez két különböző téma, de ezek átjárják egymást, mert vannak dolgok, amelyekben jobbak vagyunk, és vannak, amelyekben kevésbé. Lehet, hogy valaki valamiben nagyon erős, mégis azt erőlteti, amiben nem jó, és ez folyamatos frusztrációt okoz számára. De az is biztos, hogy vannak olyan területek, ahol az embernek muszáj fejlesztenie a kompetenciáit, mert különben nem tudna létezni egy-egy helyzetben. Nagyon jó, hogy említetted a képi beszédmódot, mert a fogalmi metafora hihetetlenül fontos eszköze ennek a folyamatnak. Vagyis hogy mi az a fogalmi tartomány, amelyből nyelvileg merítünk, amelyről beszélünk, amikor a saját életünket elbeszéljük. Mivel az ember képekben gondolkodik, képekben beszéli el magát. Azt mondja, egy mocsárban vagyok, úgy érzem magam, mint egy mosott rongy... Ezek a képek nagyon beszédesek, és nyelvileg megadják azokat a metaforikus platformokat, amelyekre egy coach támaszkodhat. Ilyen képi metaforáknak használjuk a filmeket, az irodalmi szövegeket, a szobrokat is, hiszen a művészet egy olyan forrás, ahonnan szinte mindenki tud meríteni, kommunikációs vagy életstratégiákat nyerni.

* Szubjektív, hogy mennyi ideig tart a folyamat?

— A coachingnak van egy módszertani ideje (egy, másfél óra), és vagy ötös, vagy tízes blokkokban haladunk, attól függően, hogy milyen célt jelöl ki az ügyfél. Ezeknek a fogalmi dolgoknak a sikere nagyon nehezen mérhető, ezért az ülés elején megkérdezzük az illetőt, hogy egy 1-től 10-ig terjedő skálán hányasra értékeli a problémához való viszonyát. Erre általában azt szokta mondani, hogy én már mindent megpróbáltam, nem tudom elképzelni, hogy van más megoldás, ezért 2-esre értékelem. Ekkor elkezdünk beszélgetni, és amikor azt látom, hogy a metafora által már eljutottunk egy következtetéshez, akkor megint felteszem ezt a kérdést. Szinte nem volt még olyan helyzet, hogy egy ilyen minőségi beszélgetés után ne ugrottunk volna legalább négy-öt szintet a coachee szubjektív mérése alapján. Nem erőszakolunk rá semmilyen saját megoldást, nem erőszakoljuk végig a saját metaforáinkon, hanem az ő szubjektív érzete, elégedettsége méri, hogy mennyire jól dolgoztunk.

* Azt mondod, saját megoldások, saját metaforák. Mit értesz ezen pontosan?

— Mindenki a maga puttonyában hordozza a saját válaszait. A szüleinktől kezdve a barátainkig mindenkinek megvannak a maga megoldásai, és ezeket a válaszokat nagyon sokszor lenyomjuk a másik ember torkán. A szüleink is nagyon sokszor jobban tudják, hogy nekünk mi a jó, de erre szokta József mondani, hogy tartogasd a tanácsaidat azoknak, akikkel ki szeretnél szúrni. Ezek instant megoldások. Persze várná a „segítő”, hogy az ember miután elkeveri a kis „három az egyben” megoldását, és lehörpinti, attól kezdve másképp fog tekinteni a világra, de ez egyáltalán nem így van, mert egy anyuka vagy barát válasza nem az én megoldásom. A coachnak az a célja, hogy elvezesse az ügyfelet az ő a saját megoldásáig. Nyelvi világok alkotásáról van szó, hiszen szavakkal alapozzuk meg azokat a képi, fogalmi világokat, amelyekben létezünk. Ráadásul aminek nem ismerjük a jelentését, annak az értelmezésére is képtelenek vagyunk. Ilyen értelemben új jelentéseket és jelentéshálókat szövünk, és új értelmezéseket vagyunk képesek felfedezni a világnak azokban a tereiben, amelyek fölött elsiklottunk, mert nem üzentek számunkra semmit.

* Az új év első napjaiban sokan tesznek különféle fogadalmakat, de később kevesen számolnak be eredményről. Mi a helyzet az újévi fogadalmakkal?

— Sokszor van úgy, hogy beleragadunk olyan helyzetekbe, amelyekben nem szívesen vagyunk. Ezekből a helyzetekből ki szeretnénk törni, és látszólag erre adnak lehetőséget az újévi fogadalmak. Pedig sokszor éppen az a gond, hogy ilyesmivel terheljük magunkat. Racionalizálunk, és azt mondjuk, az lenne észszerű, ha holnaptól ezeket a célokat akarnánk elérni. Szeretnénk elérni, de úgy, hogy ne kelljen változni. A jövőbe helyezzük ezt a célt, mely megint nem egy vonzó megoldás. Az ember minden évben újra megígéri magának, hogy leszokik a dohányzásról, le fog fogyni, stb., miközben a fantáziája eleve meg van terhelve azzal a nehézséggel, hogy tudja, tavaly sem szokott le a cigiről, nem fogyott le, így az új év ebben az értelemben csak egy frusztrációs forrás. Sokkal többet érne, ha írnánk egy listát, hogy mit nem fogunk megtenni, és miről nem fogunk leszokni. Tehát alakítsunk ki egy fordított logikát, és teremtsünk magunknak olyan helyzetet, amelyben már jól fogjuk érezni magunkat. Tekerjük ki a rutin nyakát.

Kattints az alábbi képre, és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Gyurkovics Virág