Faragó Árpád Magyar Életfa díjjal és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett, nyugalmazott színművész, a vajdasági magyar amatőr színjátszó mozgalom lelkes támogatója 1931. december 3-án született Hercegszöllősön, vagyis az idén tölti be a 90. életévét. Négy könyve jelent meg — Egy színész naplója (1993), Elfelejtett arcok, emberek (2001), Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot (2007), Emberek, események (2010) —, és más lapok mellett a Hét Napban is publikálta írásait. Gazdag életpályájának emlékei közül, kérésünkre, papírra vetett egy csokorra valót. A szöveget több folytatásban közöljük.
Szeretném elmondani, hogy én nem vagyok sem újságíró, sem klasszikus értelemben vett író, csak egy szerény krónikás elkötelezettségével igyekszem egy-egy eseményről írni. Nem egyszer nem titkolt lelkesedéssel vagy lehangoló, letaglózó érzelmektől vezérelve.
 Faragó Árpád |
Az írással egy kis, drávaszögi faluban, Karancson kezdtem el foglalkozni. Akkoriban látott napvilágot a horvátországi magyarok első újságja, a Magyar Néplap, melynek a főszerkesztője Kartalija Mária volt. Nos, ebben az újságban jelentek meg az én első drávaszögi tudósításaim. Két esztendő után, 1984. január 1-jén a Néplapot a Magyar Képes Újság váltotta fel Tausz Imre főszerkesztő irányításával. Ezt a sajtóterméket Vajdaságban is olvashatták az érdeklődők. Komolyabb írásokkal csaknem két évtizeden át jelen voltam a hetilapban — természetesen főleg vajdasági témákkal.
Ugyancsak az ’50-es évektől kezdve a Magyar Szónak is rendszeresen küldtem az írásaimat, majd a Hét Napban is kaptam lehetőséget, hogy megjelenhessenek a különböző jellegű publikációim. Sőt, a Családi Kör hasábjain is ott voltak a szövegeim.
Emlékszem, hogy amikor a Nem sírt ásunk, hanem fundamentumot című könyvemet írtam, annak a mondatait a lelkesedés fogalmazta. S már a címben jeleztem, amatőr színjátszóink — mert róluk szól a könyvem — a délvidéki magyar színjátszás alapjait kovácsolják szilárddá. Hogy ez így van, azt Trianon bizonyítja. Száz évvel ezelőtt ugyanis, 1919-ben itt a Délvidéken csak két magyar színjátszó társulat adott életjelet magáról. Tíz évvel később Délvidék egész területén százhúsz magyar színtársulat hirdette, kiáltotta világgá, hogy VAGYUNK! Megszólaltak a múzsák magyar nyelven olyan helységekben is, ahol az manapság hihetetlennek tűnik. Igen, a titeli, csúrogi, zsablyai, regőcei, fejértelepi, opovói, rumai magyar színjátszók is hallatták a hangjukat.
De nem csak a mennyiségi mutatók jelezték a színjátszó mozgalmunk erejét, mert ez a színjátszás a trianoni „áldásos” évek alatt minőségi szempontból is olyan eredményeket mutatott fel, amelyekre méltán lehetünk büszkék. Például 1963 nyarán Hvaron, a legjobb jugoszláviai amatőr színházak találkozóján a Béga-parti városnak, Nagybecskereknek a magyar színjátszói a legrangosabb elismeréssel, az aranyplakettel tértek haza. Tudor Mușatescu Titanic-keringő című előadásával az akkori hat köztársaságból és két tartományból álló Nagy-Jugoszláviában ők lettek a legjobbak! 1973-ban Trebinjébe, a boszniai kisvárosba költözött az amatőr színházak országos találkozója. A szabadkai Népkör Tennessee Williams Ez a ház bontásra vár című művének sikeres bemutatásával kiérdemelte a második díjat. A darab rendezője, a korán elhunyt Bambach Róbert pedig megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat. Az előadás két szereplője, Pribilla Valéria és Árokszállási László kiváló teljesítményt nyújtott.
Mindezt el kellett mondanom, mert sokan vannak, akik csak legyintenek, amikor dicsérem az amatőr színjátszóinkat. Egyszerűen nem tudják megérteni, elfogadni, hogy az amatőr az, aki nagy hittel dolgozik. A hite és a lelkesedése erősebb, mint művészi eszközkészlete, technikai tudása. Az amatőrt mindenekelőtt a játék öröme kíséri fel a színpadra, és a művészet feltétlen szeretete tartja ott. Minden magyarázkodás nélkül álljon itt a magyar szellemi élet kiválóságának, Németh Lászlónak az amatőr színjátszókkal kapcsolatos véleménye: „Komolyan veszem a műkedvelőket. A magyar drámai játék forradalmát várom tőlük!”
Az amatőröknek a színpad iránti igaz, őszinte rajongása kísért fel engem is csaknem hetven évvel ezelőtt egy kis, drávaszögi falu kocsmájának a tágas tánctermében található, söröshordókra „épített” színpadjára. Azokon a deszkákon igyekeztem a torkomba szoruló szavakat kimondani, a betanult szöveget továbbadni, ami bizony nem volt könnyű, de sikerült. Én már akkor tudtam, hogy az a különös világ lesz életem célja.
Faragó Árpád és Bocskovics Rózsa
A sors segített abban, hogy teljesüljön az álmom. 1953 szeptemberének legelején a Magyar Szó hasábjain — mely akkor már a Drávaszögben is kapható volt — bukkantam rá a Zombori Népszínház felhívására, mely arról szólt, hogy az alakuló magyar társulatba a vidékiek jelentkezését is várják. Azon nyomban jelentkeztem, és szeptember 22-én már jött is a válasz Weigand Józsefnek, a magyar csoport vezetőjének az aláírásával, hogy szeptember 28-án, délelőtt 11 órakor találkozni akarnak velem a színházban.
Az audíció sikerült, és a színház igazgatójának az irodájába is be kellett mennem. Miladin Gvozdenov szívélyesen fogadott, majd Weigand József közölte velem: Fiatalember, most a legfontosabb, hogy mielőbb lakást találjon. Majd az új kollégák segítenek, mert már elkezdődtek az első darab próbái. A szerződést már gépelik, a fizetése 8051 dinár lesz. Örökre megmaradt bennem a pillanat, amikor a vállamra kanyarították Thalia szent templomának a palástját, és útnak indítottak.
Csodálatos napok következtek. A Zombori Népszínház magyar együttesének már felvett tagjai, Dovát Amália, Heck Paula, Csapó Erzsébet és Rind Károly őszinte barátsággal fogadtak. Sorjáztak a bemutatók. A zombori közönség ragaszkodó szeretettel köszöntött bennünket, az állandóan zsúfolt nézőtér, a hosszan tartó vastapsok az új, kis magyar színház létjogosultságát igazolták. És ott volt a vidék, Zombor környéke, Kupuszina, Apatin, Telecska, Szilágyi, Bezdán.
A második színházi évadban a Zombori Népszínház magyar társulatához szerződött Pataki László és Kiss Júlia. Pataki volt a társulat művészeti vezetője és főrendezője. Hihetetlen lelkesedéssel dolgoztunk. Úgy éreztük, hogy Zomborban a magyar színház megtalálta a helyét, együtt lélegzik a közönséggel és a város magyar közösségével is. És akkor, mint derült égből a villámcsapás, érkezett a hír, hogy a színházat felszámolják, megszüntetik. Mintha egy világ dőlt volna össze bennem! Huszonhárom évesen egyszerűen nem tudtam felfogni a történteket, teljesen hihetetlennek tűnt. Később megtudtuk, hogy nem a többségi nemzet záratta be a magyar színházat, hanem a közénk tartozók tették ezt. Pontosabban a magyar szellemi életünk néhány „kiválósága” győzte meg a zombori illetékeseket, hogy be kell zárni a színházat, mert giccses darabjaival „megfertőzi” a közönséget, annak szellemi és erkölcsi mivoltát.
A Zombori Népszínház magyar társulatának utolsó előadása után az öltözőbe bejött Laták István, a szabadkai Népszínház akkori igazgatója és Varga István, a színház főrendezője, s közölték velem, hogy a következő évadtól kezdve az ottani magyar társulat tagja leszek. Számomra nagy megtiszteltetés volt, hogy az első hivatalos színházunk tagja lehettem, ám a két zombori esztendőt sohasem felejtem el. Életemnek egy csodálatosan szép darabkája maradt ott!
Négy évem fűződik a rangos szabadkai társulathoz. Számos szép szerepet, feladatot kaptam Garay Bélától, Pataki Lászlótól, megismertem színjátszásunk legendás művészeit, akikre még ma is végtelen tisztelettel és megbecsüléssel gondolok. Szabadkán ismerkedtem meg Bocskovics Rózsával — aki 1953 óta a társulat tagja volt —, ott kötöttünk házasságot, majd mindketten Újvidékre, a rádióhoz szerződtünk.
Csaknem huszonhét esztendőt töltöttem az Újvidéki Rádió színtársulatában, láthatatlan színházában, s ez életemnek nemcsak a legszebb, de egyúttal a legtartalmasabb szakasza is volt. A stúdiók, mikrofonok zárt világát hamar megismertem és megszerettem, színészi pályám a Rádiószínházban kezdett érdemben kibontakozni. Különösen 1968. november 26-a után, hiszen akkor avattuk fel ünnepélyes keretek közt az Újvidéki Rádió kamaraszínpadát, és ez valamennyiünk számára óriási lehetőség volt.
(Folytatjuk)
