Szabadka, 2006

A kísértetiesen kihalt műtrágyagyár csúnya épületei előtt, a tónál két emberke a kovácsoltvas hidat festi — fehérre! A Zorka kapuján reggelente már régóta nem tódulnak befelé a munkások. De a bozótossal benőtt gyárudvarra valaki új bejáratot nyitott — dózerolják a bozótost, leeresztették a tó vizét, fertőtlenítik, festik a fenék betonját, szemétkosarakat szerelnek... Szürrealista kép: üdülőközpont születik, háttérben egy rút szörnyeteggel. A monstrummal, mely néhány évvel ezelőtt még a környékre szórta, a városra ontotta mérgező füstjét. De működött: az embereknek munkát, családok százainak kenyeret adott. Azokban az években, amikor még nem ismertük a környezetszennyezés és a környezetvédelem fogalmát, a munkások annyira ragaszkodtak a „gyárukhoz”, hogy a házukat is a tövébe építették. A házak maradtak. Azok előtt olykor-olykor még látni, hogy ZORKA feliratú vászonbekecsben vagy kezeslábasban elbiciklizik valaki. Ennyijük maradt a gyárból: a munkásruha, az isiász meg az emlékeik. Hogyan élnek? Mi lett velük? Mi lett azokkal a munkásokkal, akik elhitték, hitték, hogy övék a gyár? S egyszer csak az utcára kerültek úgy, hogy oda az illúzió, oda az egészségük, az idegeik. Ide Te kellenél. Hogy meghallgasd őket, hogy megírd a történetüket, hogy krónikába foglald a sorsukat. Beszélnének, mert aki ismert, az tudja: igazságérzeted értük háborogna.

Emlékszem, egy szombati reggelen a tejpiacon az asszonyok (vásárlók és árusok) hangosan arról beszéltek: „Azt a mindenit, az a Szőke Kati hogy megírta a Solidot!” Bátorságod, kurázsid beszédtéma volt. Tíz éve már, hogy nem lázadsz. „Az ember nem tudhatja, hány év a 7 Nap. Csak azt, hogy Szabad. Ő is meg az újságírás is. S ez az, ami megmarad mindörökké: cikkeidben, melyeknek tehetségedet, életedet adtad” — így búcsúzott tőled a Napló szerkesztősége. 1996-ban, 42 évesen távoztál. Pedig 2006-ban is nagy szükség volna rád. Hogy megírd a Solid cipőfelsőrész-varró asszonyainak sorsát, a Partizan kerékpárgyár szélnek eresztett munkásainak történetét, az Aurometal egykori dolgozóinak vallomásait, a November 29-e Húsárugyár fehérköpenyeseinek utóéletét... Kor- és kórdokumentumok százait kellene megírnod, tengernyi a téma. A miloševići rezsim végleg padlóra küldte, kivégezte a gazdasági vállalatokat, hogy aztán a kirabolt cégeket aprópénzért kiárusítsa kedvezményezettjeinek, akik most is ott vannak a hatalomban. Piszkos, háborúkban harácsolt pénzen lettek némelyekből mindenható gazdák, gyártulajdonosok, urak. A becsületesen dolgozó százezrekből pedig a kisemmizettek, kiszolgáltatottak, már csak a nyugdíjaztatásban reménykedő lelki betegek. És a végtelenségig csalódott emberek — mert a hatalomban a szocialistákat váltó, magukat demokratának nevező utódok sem bizonyultak náluknál sokkal különbnek. A te lázongó igazságérzeted s az ablaküvegen is lyukat, levegőzőt vágó gyémántélességű tollad kellene ahhoz, hogy hétről hétre az olvasó elé kerüljenek ezek a történetek.

Szabadka, 2016

Amiről tudnod kell: Zorka már nincsen. A hatalmas gyártelep épületeit azóta lebontották. Úgy eldózerolták, hogy kő kövön nem maradt. Mindenütt betontörmelék, máladékkupacok és gaz. Meg néhány, egyre csak dagadó illegális szemétlerakóhely... Hiányzol. Annyi a téma. Itt van a másik szabadkai legenda, a Sever. A gyáróriás, mely valaha ezreknek adott munkát — aztán (a magánosítás után) ezreknek mondott fel. A technológiai felesleggé nyilvánítottak között van valaki, akit Te is ismertél. Közel az ötvenhez, 2007-ben lett munkanélküli. A szervezete heves gyomorbajjal, majd egy infarktussal reagált. Büszke volt, tagadta, hogy a kettőnek (utcára kerülés és betegség) köze volna egymáshoz. Bár látszott, egyre nehezebben viseli a helyzetet. És a találkozásokat a régi severesekkel — már csak a temetőben jöttek össze, valamelyik kollégájuk végső búcsúztatásán. Munkanélküliségének kilenc éve alatt nagyon sok temetésen járt. Most, február elején tőle búcsúztak a severesei. Két hónap múlva kérvényezhette volna a nyugdíjaztatását.

Mit mondjak? A gazdasági-politikai helyzetről, közéletről, közérzetről? A lényeg: vadkapitalizmusban élünk, Kati. Hitted volna, hogy ez lesz? És elhitték volna a nagy öregek? Az alapítók, akik hetven évvel ezelőtt útjára indították a mi újságunkat, ezt a hetilapot?