Hogy is lesz az, hogy Baranya megye –i képzővel? Kissel vagy Kiss-sel? New York-i vagy new yorki. Oscar díj vagy Oscar-díj? Alig tudunk tenni egy lépést írásunkban, hogy ne botoljunk bele helyesírási kérdésekbe. Az ly és a j problémájáról nem is beszélve. És kit lehet hívni a bajban? Az ő neve: A magyar helyesírás szabályai. Szerintem senkinek sem kell bemutatni a tartalmát. És e cikk most nem is erre hivatott. Inkább egy fontosabb kérdés megválaszolására mögötte. Ki hozza ezeket a szabályokat? Egyáltalán honnan jönnek e szabályok? Csak nem nyergünk alatt A magyar helyesírás szabályai tizenkettedik kiadásával lovagoltunk be az új magyar hazába? Mi kell ahhoz, hogy létezzen helyesírás? Miért vakarjuk a fejünket, mondjuk, levélírás közben?

Először is a helyesíráshoz igen fontos, hogy írás is legyen. Írás már a honfoglalás előtti időkben is létezett. Talán ismerős a rovásírás, mely a kereszténység felvétele után háttérbe szorult. Ennek oka az volt, hogy az egyház a latin írásmódot „hivatalosabbnak” tartotta, mint azt, ami nekünk volt, illetve mert ez hosszabb szövegekhez nem volt túl alkalmas. A magyarság körében pedig zökkenőmentesen kialakult egy egységes írás... Hát nem! A gond az ahány ház, annyi szokás volt. A magyar papság — mely az írást művelte — többnyire szláv, német, olasz stb. eredetű volt, így különbözőképpen jelölték a hangokat. Hogy a Halotti beszédben és az Ómagyar Mária-siralomban (a továbbiakban HB. és ÓMS.) például az van, hogy gimlis (HB. gyümölcs), vagy hogy Yg (ÓMS. egy), az nem véletlen. Az olasz származású papság a d'zs' (mai gy) hangot g-vel jelölte. A német hatás az sz hang z-vel való jelölése, lásd HB.: holz (halsz). Hasonló volt a helyzet a magyar nyelv latin írással való jelölésével is. Ez sem volt túl egységes, ugyanazt a hangot több betűvel is jelölték. Például az ü hangot u-val, v-vel, w-vel. Káosz van tehát nyelvemlékeinkben, mivel káosz volt akkor is. Ez majd csak a felvilágosodás korában, több mint hétszáz évvel később tisztázódott.

Az első helyesírási mérföldkőnek vegyük talán a kancelláriai helyesírást. Az ómagyar kortól formálódott, hatott az oklevél- és könyvírásra, egész írásgyakorlatunkra ebben a korban. Egységessé a XIV. században vált úgy, hogy közben több nyelv — német, francia — is hatott rá. Nem volt tökéletes, sok összetett jelet (ch, cz, ny, ew stb.) alkalmazott, és még nem voltak mellékjelek. Ezt a mellékjelproblémát Tamás és Bálint papok tüntették el, amikor lefordították a huszita bibliát, melyben a Husz János által megalkotott huszita, mellékjeles helyesírást a magyar nyelvre is alkalmazták. Lényege, hogy minden hangot külön betűkkel kell jelölni, illetve a betűhiányt mellékjelekkel kell pótolni (pl.: ö ˃ ọ vagy ny ˃ ṅ). Ugorjunk most egy nagyot. A reformáció korába, ahol két nagy tábor osztotta fel a helyesírást vallási alapon. Az egyik oldalon Dévai Bíró Mátyás, az első magyar reformátor, az Ortographia Ungaricával a kezében, mellette többek közt Heltai és Károlyi. Vele szemben Pereszlényi Pál, ki mögött Káldi és Pázmány állt, és kinek a kezében a Grammatica Linguae Vngaricae. Taps. Taps. Túl nagy különbség nem volt e két íráshasználat között. A protestáns helyesírás, mondjuk, a c-t tz-vel jelölte, a katolikus pedig cz-vel. Az idő a legjobb orvosság, így adtunk neki még egy kis időt. A XVII—XVIII. században járunk, hol „divat” lett az etimologikus (szóelemző) elv, az addigi fonetikus elvvel szemben. Addig próbálták a szavakat a kiejtéshez hűen leírni, vagyis figyelembe venni írásnál a szavak alaktani elemeinek a kapcsolódási határán fellépő kiejtésbeli változásokat. Példával szemléltetve addig lácc, tuggya, egésség, kösség volt. Viszont a fonetikus elv ezeket eldobta, és megpróbálta az elemeket megtartani: látsz, tudja, kétség, község. Ismét egy helyesírási „fight!”, ipszilonista (fonetikus) versus jottista (szóelemző), vagyis Révai Miklós (oldalán az akkori nyelvi élet legnagyobb alakja, Kazinczy Ferenc) összecsap Verseghy Ferenccel. Az, hogy ma bántja a helyes alak, nem pedig bántya, annak a végeredménye, hogy ebből a harcból Révai jött ki győztesként. Itt fontos megemlíteni, hogy a reformáció megszüntette az akkori helyesírás vallási megosztottságát is.

Egységesülünk már? Igen. És mi az indíték? 1830-ban megvalósul Bessenyei álma, megalakul a Magyar Tudós Társaság a magyar nyelv ügyéért. Majd ennek örökébe lép a Magyar Tudományos Akadémia, mely a magyar írás egységességében meghatározó szerepet játszott. Ekkor beszélhetünk igazán nagy mérföldkőről, ekkor jelentetik meg az első hivatalos szabályzatot (A’ magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai), melyre a további szabályzatok is alapultak. Ez a helyesírás a Kazinczy—Révai—Vörösmarty-vonalat követi, kik legjelentősebb alakjai voltak a hangjelölés pontosságának kérdésében. Helyesírásunk azóta mindmáig csiszolódik, kisebb-nagyobb változásokon megy keresztül, mik ma már tényleges szabályoknak, törvényeknek számítanak az egységesség törekvése érdekében. Mert nyelvünk folyamatosan változik, és e felzárkózásért felelős ma a Magyar Tudományos Akadémia, melynek minden osztálya együttműködve azon dolgozik, hogy pontos válaszokat kapjunk arra a kérdésre, mit tegyünk, ha egy szerelmes levélben, egy hivatalos levélben vagy csak egy receptkönyv írása közben nem tudjuk, mit írjunk kötőjellel, nagybetűvel, vagy hogyan válasszunk el valamit. Használjuk végtelen bölcsességgel az aktuális tizenkettedik kiadást!