Beszélgetés közben számtalanszor hangsúlyozta, hogy élete alakulásáért egyedül önmagát tartja felelősnek - és e kijelentés közben minden alkalommal valami enyhe undor ült az arcára, mintegy jelezve önmaga lebecsülését. Nem egyeztem a véleményével, de nem akartam vitába szállni vele, hiszen az embernek sohasem az a fontos, ami reális, hanem amiben hinni tud. Miközben kiszácsi kékre festett ütött-kopott kerékpárjáról leemeli a virágtartónak kinevezett jókora két vödröt, szakelőadást tart a petúnia önzéséről, napigényéről. És persze arról, hogy most ennek a virágfajtának köszönheti jövedelmét. Habár már közel jár a hetvenhez arra kér, ne magázzam és beszélgetés közben ne mondjam, hogy Ibolya, hanem Ibike - ezzel úgy érzi, meghittebb lesz a beszélgetés, nem gyötri majd a lelkiismerete, hogy vadidegennek panaszkodott. ,,Végeredményben ha az ember önmagával beszélgetve elmereng bizonyos dolgokon, nem is számít panaszkodásnak' - nyugtatja magát az asszony.
- Ha mástól hallanák ilyen vallomást, azt mondanám, hogy az illető nem csak rossz feleség volt, de csapnivaló anya is, mondja Ibike. Az a rettenetes, hogy én nem érzem és sohasem éreztem magam sem rossz feleségnek, még kevésbé rossz anyának, egyébként nem szültem volna öt gyereket. Én Bánátból kerültem Szabadkára, amikor középiskolába indultam. Abban az időben elég nagy dolog volt egy tanyasi gyereknek, különösen lánynak középiskolába iratkozni. Nekem az apám egy haladószellemű iparos-paraszt volt, aki rengeteget olvasott, rádiót hallgatott, mindenről volt véleménye. Emlékszem, mindig azt mondogatta, a háború befejezése után majd errefelé is más szelek fújnak, jó hasznát veszem majd a tanulásnak, a tudásomnak. És igaza lett volna ha nem megyek olyan férfihez, akinek az volt a meggyőződése, hogy az asszony csak a sparhelt mellé való. No, meg az ágyba, de csak annyira, amennyire a férjnek arra szüksége van. Ha ritkán régi ismerősökkel találkozok, mindig elmondják, milyen kár, hogy abbahagytam a munkát, mert én egy született könyvelő vagyok. A közgazdasági középiskola befejezés után a postán kaptam könyvelőként állást, amit imádtam. Itt ismertem meg a férjemet is, aki szerelőként dolgozott nálunk, de mint terepi munkás, valójában újvidéki volt. Huszonöt éves voltam, amikor összeházasodtunk és azt hittem, mindketten elég érettek vagyunk egy normális házasélet kialakítására.
Az első, szerény kis családi házunkat mindkettőnk szüleinek a segítségével vettük meg. Amikor először maradtam terhes, a férjem felmondott helyettem a munkahelyemen, én nem is tudtam róla. Akkor már nyolc év szolgálati éve volt - és annyi is maradt a munkakönyvbe írva. A férjemet valami furcsa bizonyítani akarás hajtotta, mindig mást, egyre többet akart. Igaz, hogy rengeteget dolgozott , maszekolt is, de otthon nekem is pontosan kimérte, mit kell elvégeznem mire ő hazaért. Mit mondjak, eleinte sokszor szinte eszméletlenül zuhantam az ágyba, annyira fáradt voltam. Kezdetben nyulakat tartottunk, pontosabban tartottam én, majd cincsillát, tojótyúkot, disznókat, majd kezdtük a földek árendábavevését és korai konyhakerti növények termesztésével foglalkoztam. Persze, közben gyarapodtunk is, eladták az első házunkat és építettünk egy 200 négyzetméteres emeletes házat, vettünk egy romos tanyát, amit rendbetettünk. A tanyához 11 hold jóminőségű szántó tartozik, amit én munkáltam. Később, amikor az elsőszülött fiunk már iskolás volt sokszor ő is velem jött locsolni, palántálni, tavaszokon trágyát hányni stb. nehogy azt gondolja, hogy én ostoba voltam hogy nem láttam milyen a helyzetem. De engem úgy neveltek, hogy a házasság egy szent intézmény, a házastársak kötelesek teljesíteni, amire fogadalmat tettek. Csak naiv voltam. Amikor a szüleim elhaltak eladtuk a bánáti örökséget és földeket vettünk rajta. Persze, mindent a férjem intézett, így azt sem tudtam, hogy mindent a maga nevére íratott, mert, ugye, az a természetes, ha a dolgozó, fizetést hozó a gazda. Arról nem is beszélve, hogy időközben én még négy gyereket szültem. Pontosan három szülésből lett a négy gyerek, a két legfiatalabb fiú iker. Ha most magának őszintén azt mondom, azt sem tudom mikor nemzettük őket, maga azt hiszi, hogy hazudok. De istenemre mondom, megtörtént, hogy én aludtam, miközben a férjem a ,,családot bővítette'. De mindaz mellett igyekeztem jó anya lenni. Az ikrek betegesek voltak, hiszen még őket hordtam éppen bikákat hizlaltunk és még közvetlen a szülés előtt is én aljaztam, dobáltam a szalmabálákat az istállóba alájuk. Gondolhatja, a rengeteg munka a földön hogy kicserzette a bőrömet, a kezeimet bármelyik kőművesmester megirigyelhette volna, nem csoda, hogy a férjem egyre gyakrabban hált ápoltabb, pihentebb és fiatalabb nőkkel is.
Közben a legidősebb fiam befejezte az egyetemet, a lányom a középorvosit, a fiatalabb fiú csak szakmát akart, jókezű precízmechanikus lett. Tudja, tudtam én pontosan, hogy az élet zajlik ellettem, de bárhogyan is igyekeztem, az én árbócomba mindig szembe fújt a szél, valahogy sehogyan sem tudtam előbbre haladni. Valójában az ikreknek szenteltem a legtöbb időt, de azt ők is igényelték a legjobban. Rengeteget hordtam őket orvoshoz, persze kerékpáron, hiszen az autót a férjem használta. Megtörtént, hogy éppen a tanyán dolgoztam, amikor a fiúk belázasodtak, csak ledobtam a sáros gumicsizmát, az egyiket a kisülésbe a kormányhoz, a másikat ruháskosárba n a csomagtartóra tettem és rohantam velük a városba az orvoshoz. Egyszer a nagyfiam azt mondta: anya, ideje volna már hogy egy picit magaddal is törődj. Talán ekkor eszméltem rá, hogy szinte az egész életemet robotként éltem addig le. Ezután találkoztam először egy vallással, ami nagyon megkapott. Ez volt nekem végre a hátszél, úgy éreztem, hogy jelentéktelen porszemként is - aminek a férjem nevezett - lehet célja, értelme nem csak az életemnek, de a szenvedéseinek is. Lehet, hogy egy kicsit jobban belemelegedtem, int kellett volna, mert a férjem beadta a válópert azt állítva, hogy megbolondultam. Persze, bizonyítottam, hogy normális vagyok, de a válóper kimondása után az égvilágon minden neki maradt. Még azt is sikerült elintéznie, hogy az ikreket megkapta - persze elsősorban azért, mert engem kirakott még a házból is. A tanyán volt egy nagyobb, elég rendezett melléképület, azt mondta ott lakhatok, míg nem találok albérletet. Már közel 15 éve élek úgy, hogy másnak dolgozok, titokban látogatom a fiaimat. És közben visszaperelném legalább a családi örökségemet, ha lenne pénzem ügyvédekre. A lányom férjhez ment, azt mondja nem az ő dolga, hogy rajtam segítsen, miért voltam egész életemben hülye. A fiatalabb fiam nemrég nősült, van neki elég gondja. Az ikrek még nem fejezték be az egyetemet, a kevéske pénzt, amit palántaneveléssel keresek, nekik adom. kiápoltam egy idős, szegény asszonyt és a szoba-konyhás lakását megörököltem ezért, így nem kell albérletet fizetnem. Már negyven évvel ezelőtt leszoktam róla, hogy csinosan öltözködjek, így ruhára sem költök. A legidősebb fiam jogászként egy hároméves amerikai továbbképzésről a napokban ért haza. Úgy tervezi, hogy visszamegy, mert munkát kaphat. De azt mondta, előbb elintézi az én sorsomat és ha utána vele akarok menni, elvisz Amerikába is. Életemben talán először érzem úgy, hogy végre az én vitorlám is hátszelet kapott. Csak azt nem tudom, van-e még értelme.