A tizenkilencedik századi fametszetre kisiskolás koromban lapoztam rá, egy régi történelemkönyvben. A metszet készítőjének nevét nem jegyeztem meg, alighanem meg sem néztem. A szereplők kötötték le a figyelmemet, ők hárman: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál.
Együtt voltak egy kis pesti szobában, 1848. március tizenötödikének hősei -, úgy ahogy gyermeki fantáziával mindig is elképzeltem. Éppen tervezték és készítették elő a forradalmat.
Egyikük a szoba legvilágosabb részén, az ablakmélyedésben állt. Jobb kezében nyitott könyvet tartott, könyökével a pohárszékre támaszkodott. Bal keze a magasba lendült. Kihajtott ingnyakáról, csontos arcáról, vékony bajszáról, kis szakálláról, sörtés hajáról rögtön felismertem.
Ki más lehetne ő, mint Petőfi! És mi más tenne egy Petőfi? Verset mond!
A szoba közepén álló asztal két végén két férfiú hajolt a kéziratok, az egymásra dobált könyvek fölé. Lenn a padlón is könyvek és kéziratok hevertek. Jókai és Vasvári - ki mások is tevékenykednének ott Petőfi Sándorék albérleti szobájában, március idusán!
Három komoly, elfoglalt férfiú, ilyennek látta őket a gyermeki szem. Három javakorabeli, meglett ember.
Felnövekedvén évtizedekig kerestem azt a fametszetet, és nem találtam sehol, egyetlen könyvben sem. Egy idő után arra gondoltam, hogy csak a képzelet játszik velem. Valamely olvasmányélmény. Vagy hát igen: a fantázia.
Aztán egyszer, amikor a Jókai Mórról és Vasvári Pálról írandó könyvemhez gyűjtöttem anyagot, az egyik könyvtárból kivettem a nagy Jókai Albumot. A festményekkel, rézkarcokkal, grafikákkal gazdagon illusztrált kötetben egyszerre rálapoztam ama fametszetre.
Megdobbant a szívem. Mintha egy régi kedves ismerős bukkant volna fel előttem, aki egykor nyomtalanul eltűnt a szemem elől.
Mintha egyszerre ők jelentek volna meg előttem, testi valójukban, Petőfi, Jókai, Vasvári. Ott voltak előttem végre, megint, hárman - a költő, az író, a történész -, ahogy mindig is elképzeltem őket.
Ahogy március tizenötödikének reggelén hozzálátnak a munkához.
A forradalomcsináláshoz.
Míg Jókai Mór és Vasvári Pál az asztal lapja fölé hajolva a tizenkét pontot fogalmazza, Petőfi, az ablakmélyedésbe húzódva, a Nemzeti dalt mondja. Főpróbát tart.
A fametszet megéledt, a szereplők mozogni kezdtek.
Forradalomcsinálás közben Vasvári Pál, a történész - aki legalább olyan heves ifjú, mint a házigazda - hirtelen felpattan, felkapja Petőfi sétabotját, és hadonászni kezd vele. Nem tudja, hogy a költő szuronyt rejtett abba. A vas - szerencsére nem sebesítve meg senkit - kiröpül a tokjából: merre másfelé, mint Bécs irányába.
- Jó jel! - kiáltja Petőfi és Jókai.
S ha már a jel megadatott, gyerünk - minden késedelem nélkül - a Pilvax kávéházba! Kilépnek tehát hárman a pesti, belvárosi ház ajtaján, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál.
Irány a forradalom!
Március idusa közeledvén, most újra magam elé veszem a régi metszetet. Elnézem a három szereplőt. Javakorabeli, meglett emberek? Ugyan! A költő huszonöt, az író huszonhárom, a történész huszonegy éves. Lassan az unokáim lehetnének. Három kedves, bohókás, bár halálosan elszánt fiú.
A magyar történelemben nem volt, nem lesz többé ilyen tüneményes pillanat: együtt, egy szobában három, szinte még siheder forradalmár, egyúttal három ifjú géniusz. Három gyönyörűséges hajtása a magyarság fájának.
Nem akarok most arra gondolni, hogy mi történt aztán velük. Mert úgyis tudjuk, sajnos, tudjuk jól, hogy 1849 nyarán - híven a márciusi eszmékhez - ketten hősi halált haltak Erdélyben.
A költő a segesvári síkon, a történész a Nagy-Bihar hegy tövében. Eszükbe sem jutott, hogy meghátráljanak, hogy ne adják oda akár az életüket is, ha egyszer megfogalmazták a tizenkét pontot. Ha egyszer az élére álltak a forradalomnak.
Ők ketten a piros vérükkel festették föl a mennyboltra a szabadság igéit.
A harmadik, aki életben maradt, beleírta e kettőt a Jókai-regényekbe, a mesékbe, a legendákba, hogy halhatatlanok legyenek.
Így lett halhatatlan ő is.