Aki figyeli a határokon túl élő magyarság helyzetét és ennek most bontakozni kezdő fejleményeit, megállapíthatja, hogy komolyan veendő változásokra kell számítani, mi több, ezek a változások máris elkezdődtek. Két, a kisebbségi közösségek életét s jövőjét mindeddig jótékonyan befolyásoló, sőt meghatározó területen is. Először maguknak a kisebbségi közösségeknek a politikai érdekérvényesítésében. Nem kell ahhoz különösebb dokumentációt mellékelni, hogy megállapítsuk: mind az erdélyi, mind a felvidéki magyarság érdekérvényesítési lehetőségei beszűkülőben vannak a múlt esztendőben végbement változások után.
Beszűkülés
Lássuk először a felvidéki magyarság helyzetét. A szlovákiai magyar pártot, miként ez közismert, a legutolsó ottani választásokat követően kiszorították a kormánykoalícióból, helyét egy programszerűen radikális jobboldali és kisebbségellenes tömörülés foglalta el. Ennek törekvései nyomán máris szűkebb körbe szorították vissza a magyarság közéletét és önszerveződési lehetőségeit. Például csökkentették a magyar kulturális intézmények költségvetési támogatását. Ezen a kedvezőtlen tendencián az sem változtatott sokat, hogy Szlovákia már az Európai Unió tagjaként és az uniós központok rosszallása ellenére hajtotta végre kisebbségpolitikai fordulatát. Az uniós intézmények ugyan feddésben részesítették a pozsonyi kormányt, ez azonban fölényes és öntudatos retorikával utasította vissza a Brüsszelből érkező figyelmeztetéseket. A szlovákiai magyar politikai életben máris meglehetős zavarodottság tapasztalható, és a kisebbségi kultúra sorsáért felelős intézmények: iskolák, kulturális központok, folyóirat-szerkesztőségek arra készülnek, hogy a korábban megszokotthoz képest jóval kisebb költségvetési támogatás birtokában kell végezni feladataikat.
Az erdélyi magyarság helyzete sem ad túlságosan sok okot a felhőtlen bizakodásra. Románia európai uniós csatlakozása mintha nem a román pártpolitika európai igazodási törekvéseit erősítette volna fel. Különben is ezek a törekvések tulajdonképpen az igazodási kényszerűség következményei voltak, és most, hogy a csatlakozás bekövetkezett, a hagyományos nagyromán nacionalizmusnak kevésbé kell visszafognia magát. Az RMDSZ korábbi elszántsága is gyengült, érezvén a körülmények változását: a kisebbségi törvény (és a kulturális autonómia) megalkotásának eddig meglehetősen következetesen képviselt szándéka visszafogottá vált, és a korábbi stratégia megvalósítása a távolabbi jövő feladata lett. A következő romániai választások után könnyen lehet, hogy a nem igazán eurokonform, nacionalista irányzatok törnek előre, és szinte bizonyosra vehető, hogy az RMDSZ mint koalíciós partner szükségtelenné válik. Legalábbis számolni kell ezzel, és ebben a kedvezőtlen esetben nemcsak az erdélyi magyarság stratégiai törekvései (így a kulturális autonómia és az önálló állami magyar egyetem létrehozása) kerülnek veszélybe, hanem az eddigi eredmények is.
Mi van a másik oldalon, azaz a magyarországi nemzetpolitika oldalán? Közismert dolog, hogy a határokon túl élő magyar közösségek (nagyjából két és fél millió ember: a nemzet egyötöde) számára a mögöttünk levő évtizedben a magyarországi támogatáspolitika jelentette az előrelépés egyik legfontosabb eszközét. A magyar költségvetés igen nagy összegeket áldozott erre a célra (évente nagyjából tíz-tizenkét milliárd forintot), ebből a pénzből iskolák, diákotthonok, kulturális intézmények épültek, ez a támogatás finanszírozta, legalábbis részben (Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján) a magyar felsőoktatási intézmények működését, tette lehetővé a különféle társadalmi, kulturális, oktatási és egyházi találkozók és tanácskozások megrendezését, tartott életben igen sok nagy múltú magyar kulturális intézményt és szervezetet (például az Erdélyi Múzeum Egyesületet) és tette lehetővé a kisebbségi magyar könyvkiadás és folyóirat-kultúra fenntartását - azaz szőtte meg azt a kulturális hálót, amely igen hasznosnak bizonyult a kisebbségi magyar közélet és kulturális élet fenntartásában.
A támogatáspolitika most átalakul, és én a legkevésbé sem akarom vitatni azt, hogy ez az átalakulás szükséges és indokolt. Mindazonáltal az eddig kiszivárgott (megszellőztetett) elképzelések bizonyos mértékig nyugtalanítóak: az új szisztéma ugyanis elsősorban a nagyobb, főként határ menti beruházásokat, például autópályák, autóutak építését kívánja elősegíteni (hallottam egy Fiume-Constanza autópálya építésének támogatásáról) és elzárkózni az úgynevezett ,,kisösszegű' (ötven és ötszázezer forint közötti) támogatások elől. (Ámbár erről az elképzelésről bizonyára lesznek még viták, és talán a kisebbségi magyar politikai szervezetek vezetői is felemelik a szavukat.) Ez az elképzelés mindenesetre azzal a veszéllyel járhat, hogy a kisebbségi magyar közösségek kulturális életét, következésképp nemzeti önazonosságát fenntartó ,,háló' szakadozottá válik, és előbb-utóbb szétfoszlik. Ennek pedig akár egy-másfél éven belül is érezni lehet majd a drámai következményeit.
Új közösségi stratégiára van szükség
Mindaz, amit az imént - a kisebbségi magyarság politikai helyzetének, illetve a magyarországi támogatáspolitika stratégiájának átalakulása ügyében - kifejteni próbáltam, azt is jelenti, hogy a határokon túl élő magyarságnak is új közösségi stratégiát kellene kialakítania. Fokozottabban az önszerveződés és az önvédelem harcmodorára kellene áttérnie, támaszkodva azokra a közéleti, intézményi és kulturális eredményekre, amelyeket kiküzdött magának, illetve amelyekhez a magyarországi támogatáspolitika jóvoltából hozzájutott. Ennek az új kisebbségi, önvédelmi stratégiának a kialakítását azonban erősen veszélyezteti az, hogy a magyarországi (egyre veszedelmesebb és ellenszenvesebb) politikai belháború mára átterjedt a határon túlra, ott is megromlottak a belső párbeszéd és az együttműködés feltételei, és a kisebbségi magyar politikai (részben kulturális) közélet valójában kiszolgáltatta magát a mindinkább féktelenné és ésszerűtlenné váló budapesti pártküzdelmeknek.
A kisebbségi magyar közösségek közéletének belső konszolidációjánál, tehát a különböző (és egymással szemben álló) politikai és közéleti táborok kiegyezésénél, összefogásánál és közös cselekvésénél ezért most nincs fontosabb és sürgetőbb feladat. Nem lehet sürgetőbb feladat mindenekelőtt az erdélyi, a kárpátaljai és a délvidéki magyarság (a Felvidéken kevesebb belső konfliktus tapasztalható) közéleti és szellemi vezetői számára, mint kidolgozni, előkészíteni és megvalósítani ennek a kompromisszumokra épülő, a személyes érdekeken és sérelmeken felülemelkedő összefogásnak a feltételeit. A magam részéről három olyan intézményrendszerről-erőközpontról beszélnék, amelyre ez a mind sürgetőbb feladat hárul: a politikai mozgalmakra, a kulturális (elsősorban az irodalmi) intézményekre és a magyar egyházakra gondolok. Nevezzük őket a kisebbségi magyarság ,,bástyái”-nak: három olyan ,,bástyá”-nak, amelynek a kisebbségi magyar önvédelmet, közösségépítést és megmaradást kell védelmeznie.
Az első ,,bástya' maga a politikai közélet: a kisebbségi magyar pártok, tisztségviselők, vitafórumok rendszere. Mindez több tízezer embert jelent a kisebbségi magyar közösségek világában: pártvezetőket, kormányhivatalnokokat, parlamenti képviselőket, polgármestereket, helyi politikusokat, politikai újságírókat és így tovább. Egyszerűen lehetetlennek látom azt, hogy a mostanában tapasztalt csoportküzdelmek, például Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban vagy éppen a horvátországi magyarok között, tovább folytatódjanak. Ezek a természetesen stratégiai, de talán gyakrabban taktikai nézeteltérésekből és személyes torzsalkodásokból következő állóháborúk a magyar közösségek komoly sérelmei nélkül nem folytathatók tovább. Mindenképpen elérkezni látszik az építő szándékú tárgyalások, a közhasznú kiegyezések és a közös cselekvés ideje. Ha a kisebbségi magyar politikai élet különféle irányzatai egymás ellen viselt háborúkban őrlik fel erejüket, akkor nem lesznek megvédhetők az utóbbi évtized vívmányai, és veszélybe kerülnek a kisebbségi közösségek érdekérvényesítési lehetőségei.
A második ,,bástya' maga a kulturális intézményrendszer, az irodalmi és tudományos műhelyek, a kulturális életnek teret adó összejövetelek, tanácskozások, viták. Ezeknek hagyományosan nagy szerepük volt a kisebbségi sorsban élő magyarok nemzeti nyelvének és identitásának a megtartásában, különösen olyan korszakokban, így közvetlenül a trianoni rendezés után vagy a kommunista diktatúrák évtizedeiben, midőn a politikai-közéleti cselekvés előtt minden lehetőség zárva volt. A kultúra, különösen az irodalom intézményrendszere és működése mindig az adott nemzeti közösség belső konszolidációjának és összefogásának a műhelye volt, gondoljunk csak a két világháború közötti idő erdélyi irodalmára: a marosvécsi Helikonra és az Erdélyi Helikon című folyóiratra, amely eredményesen szervezte közös cselekvésbe a máskülönben egymástól igencsak eltérő politikai eszméket képviselő erdélyi magyar írótársadalmat: a baloldali radikálisoktól (például Szántó Györgytől) a liberális demokratákon (például Kuncz Aladáron) át a népi radikálisokig (például Kis Károlyig) és a konzervatív reformerekig (például Bánffy Miklósig). A kisebbségi magyar irodalmi életnek ma is igen nagy feladatai lehetnek a kívánatos kompromisszumok és az összefogás kialakításában.
Végül a harmadik ,,bástyá'-t a magyar egyházak jelentik. Talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy az egyházaknak és ezek vezetőinek milyen nagy felelősségük, milyen nagy lehetőségük van a közmegegyezés és a közös cselekvés létrehozásában. Ezeknek az egyházaknak hagyományosan nemcsak a vallásos élet irányításában van szerepük, hanem a közösségi érdekek képviseletében és a kisebbségi közélet közvetlen irányításában is. Talán elegendő, ha két kiváló egyházi személyiségre hivatkozom: a katolikus Márton Áron és a református Makkai Sándor püspökökre. Az ő példájuk ma is ösztönzést jelenthet, minthogy az egyházak kezében ma is olyan tekintély, intézményrendszer és mozgósító erő összpontosul, amely jótékonyan befolyásolhatja a kisebbségi közélet alakulását, elősegítheti az oly szükséges belső kiegyezéseket és összefogásokat.
Mindenképpen olyan dialógusokra, fórumokra (és persze szellemi vezetőkre) van szükség, amelyek (és akik) ennek a kiegyezésnek és összefogásnak a létrehozásán munkálkodnak - mindenekelőtt a kisebbségi magyar nemzeti közösség önvédelmének megszervezése és jövőjének megalapozása érdekében. Meggyőződésem szerint az előttünk álló időknek (és nincs nagyon sok időnk!) ez az egyik leginkább sürgető tennivalója. És a magyarországi politikának, közéletnek, szellemi életnek is (a maga kicsinyes pártpolitikai és csoportérdekei érvényesítése helyett) ezt az összefogást kell szorgalmaznia és építenie.