* Mikor és hogyan kerültél közel a képzőművészethez, az alkotáshoz?

— A kreativitás mindig is örömmel töltött el, így az alkotásra való vágy már gyerekkorom óta a mindennapjaim erős mozgatórugója. Nem is láttam magam előtt mást, hiszen a legnagyobb kikapcsolódást, hogy közelebb legyek önmagamhoz, a művészetekben találom meg. Tizennégy-tizenöt évesen kerültem a családi fészekből Zentára, így a középiskolás éveim alatt kezdtem el képzőművészetet tanulni, majd Budapesten divattervezést. Akkor kezdtem el leginkább kibontakozni, amikor a kettő, a festészet és a divat végre találkozott. Több évig egy olyan magyar márkának terveztem és festettem, ahol a színeim, a látványvilágom magára a viseletre került.

Marosi Viktor felvétele

* Milyen színekkel és motívumokkal szeretsz a leginkább dolgozni, mi
jellemző a képeidre?

— Fontos számomra a harmónia és az otthonteremtés szívben-lélekben, és a szó szoros értelmében maga az otthon. A képeimen, melyeket mostanában készítek, éppen ennek a belső világnak a kifejezése nyilvánul meg. Nagyon színesen látom a világot. Itt nem a giccsre kell gondolni, hanem a színek jó összhangjára, olyan kompozíciókra, amelyek sokszínűek, de mégis jól együttműködnek. Akiknek a képeimet készítem, általában ugyanerre vágynak, hogy a kép az otthonuk díszes eleme legyen, mely mégis rezonál annak melegségével és nyugalmával.

* Mi inspirál, mit szeretsz megfesteni?

— A művészetben a színek végtelensége és harmóniája. Ha irodalom, akkor egy szívemig hatoló történet, a tájban a mindent átható fény, a teremtett világban az, hogy vagyunk… meg természetesen az olyan emberek, mint a kedves kérdező, csupa szív lélek egy másik emberben, ezek mind inspirálnak, adnak, feltöltenek. Ezt nem lehet megfesteni, csak törekedni lehet rá, szeretném a képeimbe ezt a finomságot és energiát belerakni.

* A világod nemcsak festővásznon, hanem ruhakölteményeken is megjelenik. Mesélnél erről?

— Az az érdekes, hogy hamarabb kezdtem el ruhákra festeni, mint nagy vásznakra. Éppen az alkalmazotti munkámból jött az, hogy ezt a vizuális világot el lehetne képzelni valakinek a falán, mint egy örök darab, és nem csak dekoratív ruhakölteményeket készíteni. Több olyan visszajelzést kaptam, hogy foglalkozhatnék komolyabban is magával az alkotással. Nem szerepelt a céljaim között a nagy önmegvalósítás, de tény, hogy öröm ezt az élményt kifesteni magamból, majd valakinek hatalmas örömet szerezni vele.

* Divattervezőként milyen utat jártál be eddig?

— Ha divat, akkor egy olyan világról beszélünk, ahol folyamatosan változnak a trendek, a fogyasztói kultúra nagyon felgyorsult, minden könnyen, rögtön és megfizethető áron elérhető. Talán éppen ezért is kezdenek többen arra vágyni, hogy ne tömegtermékeket, hanem időtálló, a saját méretükre szabott és varrt ruhát vásároljanak. Friss diplomás divattervezőként egyből elkezdtem megtapasztalni a szalonmunka világát, mely a divatban is nagyon egyedi, ritka dolog. Talán a nagyszüleink ismerik még, milyen volt az, amikor mindenkinek megvolt a jól bejáratott varrónője: az igazítani való ruhát vagy csak egy szép anyagot elvitt hozzá, hogy a megálmodott darabot elkészítse neki. Tudom, hogy ezek sokszor nagyon egyszerű, mindennapi viseletek lehettek, de mégis hagyománya volt, hétköznapi dolognak számított. Ma már ez kihalóban van, megint csak jön a trend szó, hogy most nagyon divat a fenntarthatóság és a kevesebb néha több alapon az értékteremtés, a kapszulagardrób kialakítása. Órákat lehetne erről beszélni, de lehet, most csak annyit mondanék, hogy ez egy iszonyatosan szép és ritka szakma, ha valaki igazán ért hozzá.

* Budapesten mennyire van lehetőséged kibontakozni?

— Tudtam, ha ezzel szeretnék foglalkozni, akkor minimum Budapestig el kell jönni, a „nagyvárosba”. Sokan azt gondolják, hogy hát igen, itt azért van, de szerintem még nagyon gyerekcipőben jár a szakma. Akinek igénye van a stílusos megjelenésre, a minőségi kivitelezésre és a jó anyaghasználatra, az egy nagyon vékony réteg itthon. Szerencsésnek mondom magam, olyan helyeken dolgozom és dolgozhattam eddig, ahol megmutatjuk nőknek és férfiaknak egyaránt, mennyire fontos tud lenni a megjelenés, de ehhez a másik részről is kell lennie egyfajta igénynek. Azt gondolom, ez még fejlesztésre, oktatásra szorulna. Mindig van, aki megelégszik a cicanadrággal — vagy most éppen az a jó, ha minél bővebb a nadrág, vesszünk el benne, nem is tudom…

* Mik a terveid, vágyaid?

— Szeretném még sok területen kipróbálni magam, de ami leginkább dolgozik a fejemben, az a gyerekekkel való festésfoglalkozás, egy alkotó, támogató tér, ahova jó kiszakadni. Ez lehet még egy nagyon távoli jövőkép, de szeretném a szenvedélyem kamatoztatni olyan helyzetben, amelynek van társadalmi, szociális foglalkozással is kapcsolata. Van egy pont, ahol azt érzem, nekem is vissza kell töltenem valamit az életbe, másoknak adni valami mélységet. Van ezzel kapcsolatban még egy kis hiányérzet bennem, keresem a hogyan?-ra a választ. Ha a vágyaimról beszélünk, akkor azok nem éppen a szakmámhoz kapcsolódnak. Hálás vagyok, hogy a mindennapjaimban olyan dologgal foglalkozom, amely a legnagyobb szenvedélyem, de azért hatalmas kontraszt vajdasági, vidéki lányként itt élni Budapesten. Hat-hét éve költöztem ide, és most kezdem azt mondani, hogy megtaláltam az otthonom. Végre egy olyan helyen élek, ahol a reggeli kávé fogyasztása közben a fenyőfán szaladgáló mókusokat nézhetem és a csicsergő madarakat hallhatom… de még mindig 30 percre vagyok a nyüzsgő városközponttól. Szóval ha vágyak, akkor a csendet látom. Egy hatalmas kertet és mezőt, ahol a nyári napfényben a mezei virágokat szedhetem, télen pedig a citrusokat, és a legfontosabb feladatom az, hogy milyen színes, gazdag virágkompozíciót állítsak össze a vázába, mire az összes szerettem az asztalhoz ül.