Az ősz már ránk köszöntött. A sárguló falevelekről furcsán verődnek vissza az október végi napsugarak. Az elmúlás szomorkás hangulatának csendje vesz bennünket körül. S eben az október végi csendben megszólal Thália templomának a harangja, és kongása bejárja ezt a mi magára maradt, magára hagyott kis világunkat. Bejárja, és az ünnepet hirdeti, a magyar nyelvű színjátszás és a mi első hivatásos színházunk születésének ünnepét.
A magyar nyelvű színjátszás 216 esztendejére és a szabadkai Magyar Színház születésének 61. évfordulójára emlékezünk, fejet hajtva színjátszásunk úttörői előtt és természetesen azok előtt is, akik a délvidéki magyar színjátszás megálmodói voltak. Ennek a két megemlékezésnek, rendhagyó ünnepnek a kisugárzásában kerül majd sor a délvidéki magyar színjátszás napjára, amely a maga módján hitet tesz amellett, hogy annak a harangnak a kongása, amely elődeink hivatástudatát, emberi és művészi hitvallását meghatározta, sohasem némul el itt a Délvidéken.
A budai Várszínház, 1790 október 25-e
Kelemen László 1760-ban Bihar megyében született. Jómódú családban nevelkedett, és miután elvégezte jogi tanulmányait, Grassalkovich herceg gödöllői uradalmának ügyésze lett. Szülei örültek, hogy fiuk révbe jutott, hogy munkáját megbecsülik.
A fiatal ügyvéd igényeit azonban a jólét, a biztos egzisztencia nem elégíti ki. Érdeklődése más irányba fordul. Szülei nem kis megdöbbenésére otthagyja az igen jól jövedelmező állást, és a teátrum világa felé fordul. S munkássága nagyon hamar meghatározója lesz a kibontakozó magyar nyelvű színjátszásnak.
Kelemen László szándékát, vagyis egy színjátszó (teátrális) társaság megalakítását sokan támogatták.
Irodalmunk akkori nagyjai mellett különösen az időszaki sajtó támogatta Kelemen László célkitűzését. Első magyar nyelvű hírlapunk, a Rát Mátyás szerkesztette Magyar Hírmondó ,,teljes eréllyel hirdeti a magyar játékszín szükségességét', Péczeli József folyóirata, a Mindenes Gyűjtemény pedig már egyenesen tettre sarkall a ,,nemzeti theatrom megszerveszkedése érdekében'!
A mind eltökéltebb szándék lassan, de határozottan érlelte az első magyar színtársulat megalakításának gondolatát, és egyúttal azt az elképzelést is, hogy a fővárosban létesülnie kellene egy magyar színháznak.
A megvalósítás felé vezető út azonban nem volt könnyű. Számos kérdésre hiányzott az a megnyugtató, érdembeli válasz, amely a társulattal, a színházzal kapcsolatos elképzelések létjogosultságának tartópilléreit garantálta volna. Ilyen két kérdés volt például, hogy ,,a nemzeti érzés ébrentartására és a nemzeti nyelv kiművelésére szánt színház MIVEL, minő műsoranyaggal álljon elő", és az, hogy ,,a német szellemi táplálékra szokott városi közönség körében KINEK játszhatnak színházat: számíthatnak-e akkora érdeklődésre, mely létfenntartásuknak habár csak a legínségesebb mértékbe is biztosítékául szolgálhat?'
Mindennek ellenére és annak a nemzeti összefogásnak, határtalan lelkesedésnek hála, amely az ÜGYET, Kelemen László elképzelését támogatta, 1790. október 25-én a budai Várszínházban végre ,,magyar ajakról hangzott el a magyar szó'. Kelemen László színtársulata Simai Kristóf Igazházi című darabátdolgozását mutatta be óriási sikerrel.
Kelemen Lászlóék első fellépését, a budai Várszínházban megtartott előadását, fogalommá ötvözte az idő. Pataki József, A magyar színészet története című könyvében (1790-1890) ezzel a nappal kapcsolatban többek között így ír: ,,Valamikor templom volt e színház, a Carmeliták temploma: most is az lett: a magyar nyelv temploma, hacsak egy napra is. Ha valaha sejtette volna József császár, talán nem is csináltatott volna belőle színházat! Milyen csodálatos véletlen, hogy éppen arról a színpadról hangzott el az első magyar szó, amelyet József császár emelet 1786-ban évi rendeletével egy oltár helyén a német múzsa számára. Mintha csak a magyarok Istene intézte volna ezt így.'
A 216 évvel ezelőtti esemény minden vonatkozásában egy közös ügy mellett kiálló nemzet szellemi, erkölcsi nagyságát, érettségét példázta, és azt a felismerést, miszerint ,,A színház - a legjobb és legigazibb értelmében - nemzeti erő -fenntartása nemzeti feladat." (Hevesi Sándor)
Szabadka, 1945. október 29-e
Hatvanegy évvel ezelőtt 1945. október 29-én színházat avattak Szabadkán, az első hivatásos magyar színházat itt a Délvidéken. Balázs Béla Boszorkánytánc című drámáját mutatta be a lelkes színházcsinálók társulata Pataki László rendezésében.
Napilapunk, a Magyar Szó a bemutató után egész oldalas helyszíni riportban számolt be a történtekről. A bevezetőben többek között így fogalmazott: ,,A megnyitó előadás több volt egyszerű színháznyitásnál, több volt, mint az állandó Magyar Színház indulásának ünnepe.'
Igen, az a hatvanegy évvel ezelőtti esemény több volt, mint egyszerű színháznyitás. Megtartó erőt sugárzó üzenet volt. Egy nemzettöredék továbbélésének, fennmaradásának mindmáig fényesre kovácsolt jelképe.
Nem volt könnyű dolguk azoknak, akik a Magyar Színház (kezdetben így nevezték) születésénél bábáskodtak. Igaz ugyan, hogy az alapító okiratának jóváhagyása nem jelentett különösebb problémát, sőt, Laták István személyében az intézmény új igazgatóját is sikerült megválasztani, a valós, komoly gondok azonban csak ezután jelentkeztek.
Nem volt még társulata az újonnan alakult magyar színháznak. S nem is igen látszott a megoldás lehetősége. A horvát színház esetében a társulatalapítás nem okozott gondot (a szabadkai Horvát Népszínház, a Hrvatsko narodno kazalište, 1945. október 28-án alakult meg), a zágrábi Horvát Nemzeti Színház ugyanis jó néhány hivatásos horvát színésszel igyekezett ,,kisegíteni' testvérszínházát (ezenkívül a műszaki támogatás sem maradt el)! Az új magyar színház ilyen támogatásra nem számíthatott. Volt ugyan egy olyan javaslat, hogy a magyarországi színházakból kellene szerződtetni színészeket, de ezt az ,,illetékesek' elvetették. Maradt tehát az egyetlen, véleményem szerint a legésszerűbb megoldás: Laták István, a Magyar Színház igazgatója felvételi vizsgát hirdetett. A vajdasági műkedvelő színjátszás legjobbjai jelentkeztek, és ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy sikerült egy olyan társulatot verbuválni (összehozni), amely nemcsak a kezdeti nehézségeken segítette át az új színházat, hanem megteremtette annak létjogosultságát is.
Több mint hat évtizeddel ezelőtt színházcsinálóink lelkes kis csapata színháztörténetet írt itt a Délvidéken. A nagy színészegyéniségeken kívül, mint amilyen Pataki László, Sántha Sándor (mindketten részt vettek a színházavató előadásban), aztán R. Fazekas Piri, Fejes György, Ferenczi Ibi, Szilágyi László (hogy csak néhányukat említsem) ott voltak természetesen azok a színészek is, akik tehetségükkel, hivatástudatukkal a Magyar Színház alapjait lerakták. Ennek az alapozásnak, majd a lassú építkezésnek szívós, elkötelezett ,,harcosai' voltak a rendezők is: Garay Béla, majd a későbbiek során Varga István, Virág Mihály, ifj. Szabó István, és persze a színész-rendezők, Pataki László és Szilágyi László.
1950 decemberében összevonták a két társulatot, és ezzel megszűnt az önálló magyar és a horvát színház. Ezzel egyidejűleg a két színház elnevezése is megváltozott. A Tartományi Végrehajtó Tanács döntése után Narodno pozorište - Népszínház horvát és magyar társulata néven folytatódott a munka a szabadkai Népszínházban.
Kemény, küzdelmes, megpróbáltatásokkal terhes éveket hagyott maga mögött első hivatásos színházunk.
Hatvanegyedik születésnapjára készül most a magyar társulat, és persze mindazok, akik működtetésében részt vesznek. A jeles nap előestéjén, a tisztelet őszinte szándékával köszöntjük színjátszásunk úttörőinek utódait, és amikor ezt tesszük, akkor nemcsak azokra a rendhagyó művészi eredményekre gondolunk, amelyekkel az utóbbi években a vajdasági magyar színjátszásnak nevet, rangot szereztek, hanem arra az emberi és művészi magatartásra is, mellyel a romos, megcsúfolt, valamikor patinás színházépületben valami csodálatos elszántsággal teszik a dolgukat!
A Délvidéki magyar színjátszás napja
Október 29-e az a nap, amelyet színjátszásunk ünnepévé választottunk. Azt hiszem, hogy helytálló volt az ilyetén való döntés. Ezt az október végi napot ugyanis színháztörténetünk legfényesebb dátumaként tartjuk számon. Első hivatásos színházunk születésének emlékezetes, szép pillanata fűződik hozzá. S ennek az 1945. október 29-ei eseménynek a kisugárzásában, éltető erejében erősödött, lombosodott, találta meg az útját a magyar nyelvű színjátszás itt a déli végeken. Természetes tehát, hogy a délvidéki magyar színjátszás napja ehhez az eseményhez kötődik. S az, hogy ezen a napon első színházunk születésére is emlékezünk, csak fokozza ennek az ünnepnek, a Délvidéki magyar színjátszás napjának a jelentőségét, hitelét.
Természetes az is, hogy nem látványos, zajos ünnep számunkra ez a nap. Ellenkezőleg. Csendes és bensőséges! Méltóságteljes és felemelő! Ezen a napon nagy költőnknek, Vörösmarty Mihálynak a figyelmeztető üzenete is megkeres bennünket: ,,A múltat tiszteld a jelenben s tartsd meg a jövőnek!'
A tisztelet és a megbecsülés őszinte szándékával emlékezünk meg színjátszásunk nagyjairól, meghatározó egyéniségeiről. Ezen a napon egy-egy művészembernek kimagasló teljesítményéért odaítélik a vajdasági magyar színjátszás legrangosabb díját, a Pataki-gyűrű Díjat. (Pataki László színházavató előadásunknak, Balázs Béla Boszorkánytánc című drámájának nemcsak rendezője, de annak főszereplője is volt.) Hogy színjátszásunk nagyjainak emlékét nem mosta el az idő, azt az is bizonyítja, hogy a Pataki-gyűrű mellett még számos elismerést, díj viseli azok nevét, akik ott voltak az indulásnál, akik első hivatásos színházunk további útját egyengették. A múlt tisztelete nagyon is jelen van színházi világunkban, és ezt a Délvidéki magyar színjátszás napja érzékelteti is.
Ez a nap továbbá a magyar színjátszás szerteágazó, sokszínű tevékenységét is felmutatja. Valós értékeinkkel, eredményeivel ismertet meg bennünket. A közösségüket szolgálók hivatástudatát, mélységes elkötelezettségét hangsúlyozza.
Ez a nap nemcsak a hivatásos és a nem hivatásos színjátszás ünnepe. Mindannyiunké! S ha ez így van, akkor a Délvidéki magyar színjátszás napját művelődési életünk egyik jelentős rendezvényeként kell számon tartanunk.